202. Gyümölcsnapra füge

A fügét én aszalt formában ismertem, amióta az eszemet tudom. Azt hiszem, akkoriban itt nem lehetett kapni (a 60-as évekről beszélek), de mi „Jugóból” hoztuk, amikor csak lehetett. Az anyai őseim a Bácskába, Zentára valók, s dédnagyanyám még élt akkoriban, akihez és a Mama testvéréhez jártunk látogatóba, s fügét mindig hoztunk. Ám ez aszalt füge volt. A nyolcvanak években láttam először fán fügét. Nem is nagyon tetszett, mert az itt megtermő füge azért nem volt olyan édes, mint az, amit innen délebbre érlelt meg az erősebb napsugár. Az első kóstolás után sok idő eltelt, mire újból rászántam magam, hogy nyers fügét egyek, azzal együtt, hogy az aszalt füge változatlanul toplistás maradt nálam. Most van egy kis fiatal fügefánk. Most érnek rajta az első gyümölcsök. Van néhány szem, ami tavasz óta növekszik, és van egy csomó, ami majd ősz táján fog beérni. Most legyen itt csak úgy magában ez a gyümölcs, hiszen minden gyümölcsből érdemes magában is enni, s már amikor kezdünk betelni vele, akkor kezdhetjük variálni egyebekkel a gyümölcssalátában. 

Közös – közöd?

Alíz megjegyzése, amit a tegnapi bejegyzésemhez írt, viszi tovább ma a gondolataimat. Egy főzős – fogyis blogban felbukkanó irodalmi idézet indít útjára egy olyan gondolatsort, mely majd egy több száz kilométerre megtartott rendezvényen hangzik el. Szép és érdekes dolog ez, mindig nagy öröm számomra, ha egy ilyen dolog részese lehetek, de el is gondolkodat, és felveti a felelősség kérdését is. Hiszen, ha ekkora távolságból pozitív hatásunk lehet, akkor lehet ennek az ellenkezője is. Ezért nagyon nem mindegy, hogy mit is mondunk, mit írunk, mit teszünk bele a „nagy közös kalapba”. 

Egyáltalán érdemes elgondolkozni azon, hogy „senki sem külön sziget” (ahogy Hemingway mondja – hogy maradjuk az irodalomnál). Akár tetszik, akár nem, a szavaink, a cselekedeteink különböző mértékben ugyan, de hatnak a környezetünkre. Ezért elgondolkodtató néha, hogy igaz-e, a „mi közöd hozzá?” foghegyről odavetett megjegyzés, amikor szóvá teszünk valami olyasmit, ami a közös világunkat csúfítja.

Nem túl gusztusos párhuzam ugyan, de a gyerekeknek van, hogy úgy indokom, hogy miért kéne másként viselkedniük a közösségben, hogy nem engedhetem, hogy belepisilj abba a medencébe, amelyben én is benne vagyok. (Ezt a megjegyzést általában megértik.) 

Aztán mi köze van mindennek a túlsúlyhoz? Hát „csak” annyi, hogy az O típusú embernél rögtön túlsúlyban jelentkezik, ha a jóllétének valami híja van. Így, az ideális testsúlyunkat elérni és megtartani csak úgy tudjuk, ha minél több olyan dolgot felfedezünk és megváltoztatunk az életünkben, ami hiányzik a jólléthez, és amit a testünk védelmi zsírral pótol. Ha növekszik a külső-belső stabilitás, akkor tud csökkenni a védelmi zsír. Az egyensúly így működik. Egyébként marad az iszonyatos energiával megvalósított önbüntetéses önéheztetés. No, ehelyett érdemes inkább megragadni minden alkalmat, hogy felkutassuk az utakat az egyensúlyhoz. 

Holnap folytatjuk.