116. Zöldségnapra: babsaláta + Az a belső hang

A férjem nagyszüleinél elengedhetetlen étel volt húsvétkor a babsaláta. Bár az én gyerekkoromban nem, de már én is elkészítem ilyenkor. Az eMpszi étrendje és az én gyomrom szerint nem a sonka mellé ugyan, de ezekben a napokban felkerül az étlapra.

Hozzávalók: 50 dkg tarkabab, 3 fej hagyma (lehet egyfajta is, de lehet vegyesen is vörös-, fehér- és lilahagyma), só, 5 dl tejföl.

Elkészítése: A babot előző este beáztatjuk, majd feltesszük főni annyi vízben, hogy bőven ellepje. A hagymákat először félbe, majd vékony szeletekre vágjuk, besózzuk. Néhány szelet hagymát kiveszünk, hogy a saláta tetejére tehessük díszítésül. Mikor a bab megpuhult, leszűrjük, és összekeverjük a hagymával és a tejföllel. A tetejére rendezgetjük a díszítésnek szánt hagymát. Hidegen tálaljuk.

Az a belső hang

Valami képes magazin került a kezembe a minap, és ott egy fiatal lánnyal volt egy interjú, aki mostanában tűnt fel valami tehetségkutató műsorban. Kérdezgeti a riporter a kislányt a céljairól. Mire ő valami ilyesmit válaszol: Nincsenek konkrétan megfogalmazott céljaim, de ez nem azt jelenti, hogy céltalan lenne az életem. Figyelek a belső hangjaimra, és ha jön a sugallat, azonnal lépek. Így jelentkeztem erre a tehetségkutatóra is.

Elállt a lélegzetem. Ez a fiatal lány valami olyasmit fogalmazott meg a maga kedves egyszerűségében, amit én itt vén fejjel csak most kezdek kapizsgálni. A célkitűzés nagyon fontos dolog, és nagyon hasznos, ha tudjuk a hatékony technikáját. De ennél még van egy fontosabb tudomány: megérezni a célt, meghallani azt a belső halk hangot, amit hív valami felé, felfedezni egy álomkép ködében azt, ami a mi célunk képe lehet.

Újabban egyre jobban érzem azt, hogy mindannyiunk életének van egy tervrajza a Nagy Egészben. És akkor vagyunk jól, ha rátalálunk erre a tervrajzra, és ezzel azt az életet élhetjük, ami valóban a miénk. Érdemes ezen eltöprengeni egy kicsit. Sokszor úgy gondoljuk, hogy a körülményeink elrontják az életünket. Igen ám, de milyen életünket? Attól tartok, sokszor elképzelünk magunknak valami áloméletet az aktuális trendek alapján, a szőke herceget a fehér lovon, vagy Hufnágel Pisit, helyette  jön nekünk a Mézga Géza. És aztán paulázunk állandóan, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentünk feleségül. Pedig az a nagy tervrajz nem a hercegekre, hercegnőkre és a kastélyokra meg az álomutazásra vonatkozik.

Mindannyiunkban ott vannak azok a belső hangok, a halk sugallatok, melyek arra vezetnek bennünket, hogy merre lépjünk a következő lépésben. És egyre inkább hiszem, hogy ezeket a bensőnkből fakadó késztetéseket követve rátalálunk a saját utunkra. Viszont, hogy ezeket a halk hangokat meghalljuk, elengedhetetlen, hogy figyeljünk magunkra. Kíváncsian, nyitottan és legfőképpen azzal az előfeltevéssel, hogy mindennek van értelme.

A legfontosabb tudományom ebben az ideálistestsúly-dologban, az, hogy a túlsúly tünet. Annak tünete, hogy nem figyelünk eléggé magunkra. És ha nem figyelünk eléggé magunkra, akkor hogyan is hallanánk meg ezeket halk hívóhangokat. És ha nem halljuk, érezzük, látjuk az irányt, akkor lehet hihetetlen jó célkitűző technikánk, mellyel meg is valósíthatjuk a kitűzött céljainkat, csak ilyenkor jön az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” szituáció.

Nos, akkor nekünk, akik hajlamosak vagyunk a magunkra nem figyelésre, különösen fontos, hogy tudjuk, hogy a célkitűzésnek akkor van értelme, ha már hallottuk azt a belső hangot, ha érezzük, hogy merre húz a szívünk, ha a lelkünk mélyén ott egy talán még eléggé fátyolos kép arról, hogy mi dolgunk ezen a világon. De ez csak úgy megy, ha tényleg emberszámba vesszük magunkat, és tudjuk, hogy éppen olyan fontos a mi életünk is, mint bárki másé.

Holnap folytatjuk.