A húsvéti sonka után nálunk mindig sok reszelt torma megmarad, hiszen ahhoz, hogy az egész sonkát beborítsam, jó sok tormára van szükség. Aztán mindig marad egy kevéske a húsvéti kalácsból is. Ezeknek az elfogyasztására szolgál kármentő ötletként ez a tormamártás.
Hozzávalók: Kb. 40 dkg (a húsvéti sonka beborításából megmaradt) reszelt torma, kb. 10 dkg kalácsból készített prézli, 2 evőkanál tejföl, 2 evőkanál ecet, 1 evőkanál tárkony, só. 5 dl víz.
Elkészítése: A reszelt tormát összekeverjük a tejföllel, hozzáadjuk a kalácsprézlit, és a vizet. Összeforraljuk, ecettel és tárkonnyal ízesítjük, ha szükséges, egy kicsit megsózzuk. (Zsiradék azét nem kell bele a tejfelen túl, mert a sokáról úgyis kerül rá egy kis zsír, és a sonkától ízt is vesz át.)
Főtt, főtt-füstölt hús mellé, tojással, sajttal tálalható ez a mártás.
Őzike a szántásban
Nap mint nap azt hallom, olvasom, látom, hogy szinte járványszerűen terjed az elhízás. Ha van egy ilyen feltűnő dolog, akkor érdemes elgondolkodni a mélyebb okokon is. Persze, ott vannak a kész válaszok, hogy az életmódunk változott meg olyan nagyon, hogy ez okozza ezt a negatív, tömegesen előforduló jelenséget. Ez kétségtelenül igaz. Nagyon ritkán volt az úgy a történelemben és csak igen kevesekkel, hogy egyszerre állt a rendelkezésükre végtelen mennyiségű élelem és végtelen testi kényelem, amely az eltunyulást teszi lehetővé.
De az az érzésem, hogy ezek igazságát nem vitatva azért még érmes okokat keresgélni. Van egy elméletem, melyet semmiféle tudományos kutatás nem támaszt alá, csak egy ötlet, melyen szerintem azért érdemes elgondolkozni.
Szóval az az érzésrésem, hogy azért vagyunk kövérek (mármint az az ember, aki az O típusba tartozik), mert félünk, mert védtelennek érezzük magunkat. Védtelenek vagyunk, mert szétporladnak a közösségeink. „A világ összetartó erői megrendülnek.” Mindig minden nap, újra és újra bizonyítani kell, ritka már egy stabil közösség, ahol az egyénnek megvan a maga stabil helye. A családok is nagyon sokszor ingatag lábakon állnak. Bizonytalan családokban születnek a gyerekek. A nagyon gyakran egzisztenciális bizonytalanságban élő szülők maradék energiájukkal igyekeznek őket nevelni. Rengeteg megoldatlan párkapcsolati probléma, kommunikációs zavar, felsrófolt és kielégíthetetlen igények, szinte állandóan változó mihezképestek, rengeteg önjelölt próféta, gyógyító és megmondóember ki tudja milyen értékrend alapján ki tudja honnan szalajtva osztja az észt. Riogatások minden felől, közel és távol. Az egész világ ott van már a végtelen bajaival a képernyőnkön. Millió kérdés, és alig vannak válaszok…
Igen, meggyengültek a közösségeink. Az az alapélményünk, hogy egyedül vagyunk. Hogy mindent magunknak kell megoldanunk. Hogy csak magunkra számíthatunk. Hogy nincs meg a csapat biztonsága. Hogy menekülés van. Menekülünk, mint az őzike a szántásban, hogy beérjünk az erdőbe, ahol a nyílt terep után biztonság van. Csakhogy állandóan úgy érezzük, még mindig nyílt a terep, és messze az erdősáv. Csak nézünk, vágtázunk előre, hogy elérjük, aztán már nem is előre nézünk, hanem vissza, s akkor úgy látjuk, hogy régen ott volt. Vagy előttünk, vagy mögöttünk, csak nem körülöttünk.
Arra gondolok, hogy az is lehet oka közösségeink meggyengülésének, hogy az egyes emberek ezzel a millió megoldatlan problémával küzdenek élnek, már sem önmagukban sem egymásban nem bíznak, nincs már erőnk időnk sem önmagunkra, sem egymásra. A közösségek emberekből épülnek fel, de ennyi problémával az emberek olyanok, mint a porhanyósak a téglák. A porhanyós téglából csak omladozó épület lesz, problémahalmazzal élő emberekből meg omladozó közösségek. És erős közösség híján a védtelenség érzése növekszik, az ember fél, mert nem érzi a közösség erejét. A közösségnek nincs ereje, mert gyenge és szorongó, gyenge egyedekből áll. Róka fogta csuka…, ördögi kör…
Hol van ebből a kiút? Mit tehetünk? Én most azt látom, hogy az kitörési pontot jelenthet, ha minél többen igyekszünk összeszedni magunkat. Ha megtesszük önmagunkért, amit tenni tudunk. Nem várunk arra, hogy majd jön valaki és segít, hanem mozgósítjuk a tartalékainkat. Ha megtesszük önmagunkért, amit tudunk, akkor marad egy kis időnk, erőnk a másikra is. Ahogy erősödünk, apránként, egy-egy kicsivel több, Ha elsősorban nem másra várunk, hanem bízzunk benne, hogy ha már nem lenne erőnk, majd jön a segítség. De addig tegyük meg, ami tőlünk telik, elsősorban saját egészségünkért, mert csak erős egészséges emberek tudnak erős, egészséges közösséget építeni. Ember és közösség: a kettőt egyszerre, milliméterről, milliméterre.
Nekem ez jutott erről eszembe. De ki tudja, hogy van ez?
Holnap folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése