124. Gyümölcsnapra: Ami még a télről maradt +"Ti mit tesztek azért, hogy én jobban legyek?"

Télre mindig összegyűjtök mindenféle aszalt gyümölcsöt, olajos magot, és ilyenkor tavasszal érdemes odafigyelnem, hogy ezek ne maradjanak készleten, mert ha megindul a várva várt friss gyümölcsök korszaka, akkor más soha nincs kedvem ezeket a tavalyi dolgokat megenni.

Most almából és kiviből készítettem gyümölcskrémet és fügét aprítottam és rá. És tettem rá egy kis vörösáfonyát is, hogy az se maradjon meg.

„Ti mit tesztek, hogy én jobban legyek?”

Ugye látszik, hogy idézőjelben van ez a mondat? Hiszen nem én kérdezem ezt, csak idéztem egy gyakran elhangzó kérést, bár nem szó szerint szokták így fogalmazni, de ezzel a tartalommal ezerféleképpen.

Ennek a legdurvább formáját kb. négy éve éltem át. Éppen pw. kluboztam egy ismert pécsi helyen, amikor az egyik alkalommal eljött egy asszony. Nagyon-nagyon súlyos állapotban volt. A szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt. Sem azelőtt sem azóta nem láttam szabad szemmel túlsúlyosabb embert. Nem is tudom, hogyan tudta megtenni az utat odáig. Először örültem, hogy eljött, hogy változni, változtatni akar, és milyen szép feladat lesz, ha segíthetek neki. Egy idő után azonban láttam, azért jött, mert azt hitte valami fogyasztóterméket árulok, és el szerette volna mondani, hogy az mekkora csalás (ebben nyilván egyet is tudtunk volna érteni), és én mekkora szemét vagyok (hát, ezt azért nem gondolnám), hogy ilyesmit ártulok (no, ez nem fordulhat elő). Bár kiderült, hogy erről szó sincs, de azért a bekészített szövege nem fért el benne, elmondta nekem úgy is, hogy semmiféle eladnivaló termékem nem volt, és azóta sincs. Mikor ezt belátta, hogy tényleg nem akarok eladni semmit, akkor meg a záporozó kérdéseire adott válaszaimra mondott mindig valami kifogást, kritikát. Aztán egyre dühösebb lett, és szinte rám támadt, hogy ha én komolyan gondolom, hogy segíteni akarok, akkor hozzak létre egy alapítványt, vagy egyesületet, szervezzek programokat, keressem fel x-et és y-t, stb. stb. 

Nos, én ettől a találkozástól azóta sem kapok szikrát. Bár az is igaz, hogy ebben a „műfajban” ez volt a csúcs, de azért enyhébb formában gyakran találkozom a jelenséggel. Valami olyasmi ez, mintha néha azt gondolnák egyes emberek, hogy nekik a problémamentes élet, de legalább is a problémájuk más általi megoldása alanyi jogon jár. És ha ezt ők nem birtokolják, akkor mindenki szemét, de legalább is te, aki valamit ugyan szeretnél tenni az ő érdekében is, de nem tudod neki lehozni a csillagot az égről. Mert aki nem panaszkodik, annak nincs is problémája, és az emberek szerinte két csoportra oszthatók, az olyanokra, akiknek vannak problémáik, és a többiekre, aki arra hivatottak, hogy ezeket a problémákat megoldják.

És érdekesen szoktak ezek az emberek fogalmazni. Legalább is, úgy szólítanak meg engem, hogy TI. Mintha én valami problémamegoldó csapathoz tartoznék, akinek munkaköri kötelessége a problémamegoldás. Ebben nem az a legrosszabb, hogy nekem néha rosszul esik az ilyesmi, hanem az, hogy van jó néhány embertársam, aki nem veszi komolyan a „Segíts magadon, és az Isten is megsegít”. közmondást, és így állandó kétségbeesésre kárhoztatja magát. 

De nem akarom ám megszólni ezeket az embertársaimat sem. Sokkal inkább szeretném őket megérteni, és megtalálni velük a hangot, hogy én is elmondhassam azt a tapasztalatomat, hogy sokkal több eszköz áll rendelkezésünkre az életünk minőségének javításához, akkor, ha ezeket megkeressük, ahelyett, hogy mástól várnánk megoldásokat, és az erőnk a felháborodásra és az elkeseredésre menne el azért, mert nem teszi meg helyettünk senki, ami ránk vár. No, ezen még gondolkozom egy kicsit...

Holnap folytatjuk.