52. lépés:Minél előbb, annál jobb

 

Ahhoz, hogy jó döntéseket tudjunk hozni, azt érdemes szem előtt tartanunk, hogy mit is akarunk tulajdonképpen. Az én szándékom szerint ennek a blognak a célja, hogy az egész-ség felé haladjunk. Azért figyelünk az ételtársításra, mert ezzel könnyítjük a szervezetünk munkáját, mert ha nem eszünk össze mindent egyszerre, akkor könnyebb az emésztés, kisebb feladatot kap a szervezetünk ezen a téren, és így több energiája jut másra. A négynapos ciklusoknak meg az az értelme, hogy ezzel a módszerrel kalória- és tápanyagszámlálgatás nélkül, természetes módon tudjuk kiegyensúlyozottá tenni a táplálkozásunkat.

A szervezetünknek mindenféle tápanyagra szüksége van. Fehérjékre, szénhidrátra, cukrokra, zsírokra, vitaminokra, ásványi anyagokra egyaránt. De mindezeket nem egy étkezésen belül igényli, hanem négy-öt nap az ideális időtartam arra, hogy mindent megkapjon, amire szüksége van. S ha mindez rendszerességgel párosul, akkor még egy tudattalan biztonságot is adunk magunknak. Semmiből nem alakul ki hiány a testünkben, semmi miatt nem kényszerülünk éhezésre. Tehát a testi éhséget ezzel a rendszeres és változatos táplálkozással kizárjuk. 

Persze, éhesnek érezzük magunkat néha, sőt még a farkaséhség is ránk törhet, de már tudjuk, hogy azt az éhséget valójában nem az étel fogja megszüntetni. Átmenetig enyhíti ugyan valami ennivaló is a pszichés éhséget, de nem azzal, hogy fehérjét, szénhidrátot vagy bármi hasonlót vennék magunkhoz, hanem maga az evés cselekedete nyugtat meg, lazít el, ad rá módot, hogy egy lélegzetvételnyi szünethez jussunk a megfeszített tempóban, a feszültségben, s így nagyobb erőbedobással, lazábban folytathassuk. 

De ezzel együtt azt is tudjuk már, hogy ez álmegoldás, pótszer, fájdalomcsillapító csupán. És fájdalomcsillapítón élni nem bölcs dolog. A fájdalomcsillapító nem megszüntetni, csupán elfedi a bajt. Most az a durva példa jutott eszembe, hogy a történelmi pletyka szerint a napkirály udvarában az illatszereket a mosdatlanság következményének elnyomására használták. A pszichés éhségre evéssel reagálni olyan, mint amikor illatszerekkel akarjuk elnyomni a bűzt. Ha ez csak egyszer-egyszer történne meg, nem lenne ebből semmi baj, de ha ez rendszeres, és még kicsit sem enyhítjük az igazi okot, akkor egyre több és több „elfedő anyagra” egyre több „illatszerre” lesz szükségünk ahhoz, hogy a helyzetet kezeljük.

De ha csak úgy megfosztjuk magunkat az „illatszertől”, a „fájdalomcsillapítótól”, akkor nehéz helyzetbe kerülünk. Arra bíztatok mindenkit, és azért beszélünk itt már ennyi napja mindenféléről, hogy igyekezzünk a gondot jelentő területeket egyre tisztábbra mosni, mert az „elfedő anyagoktól” (a hangulatbefolyásoló evéstől) csak úgy tudunk tartósan megszabadulni, ha azt az okot szüntetjük meg, ami miatt ez a szokásunk kialakult. 

Minden ember más. Ezért egyenrecept sincs. Hihetetlen végletek között mozoghat, hogy miért szokik rá valaki a hangulatbefolyásoló evésre. Lehet egyszerűen az az oka, hogy szeret enni, és nem gondolja, hogy egy kis mértékletesség, egy kis önmegtartóztatás hasznos lenne. Gondoljunk csak a finom borokra. Finom borokat inni, jó, és helyénvaló dolog. Ha valaki nagyon szeretni azt az ízt, amit a bor ad, az rendben is van. Csakhogy az ízek mellé hangulatbefolyásolás is társul. Ha egy idő után már nem az ízért, hanem a hangulat befolyásolásáért nyúl valaki (rendszeresen!) a pohár után, ott már érdemes megállni, és még akkor változtatni, amikor még nincs nagy baj. Mert ha az elején nem vesszük észre, hogy már kényszeresen kezdünk hangulatbefolyásoló dolgokkal élni, akkor egy idő után már fontosabb szempont lesz a bor hangulatbefolyásoló hatása, mint az íze, és így lehet eljutni a jó boroktól a kannás borig, sőt a Diana sósborszeszig. Mindegy lesz már hogy mi, csak hasson. S ha meg idáig jutottunk akár az ivással, akár az evéssel, igen komoly feladtat a megoldás.

Amikor ezeket a sorokat olvassuk, gondoljunk arra, ahogy lehet olyan közöttünk, aki még csupán abban a fázisban van, hogy szereti az ízeket, szeret enni, és nem figyel eléggé az önfegyelemre. Ő még nincs bajban, de rá is veszély leselkedik. De lehet olyan olvasó is, aki már a „Diana sósborszeszes” szakaszba ért. Érdemes őszintén magunkba néznünk, és elhelyezni magunkat a skálán.

Akkor tudjuk az itt leírtakat a legnagyobb eredménnyel a magunk javára fordítani, ha látjuk a dolgokat magasabb összefüggésben. Ha ismerjük a tervrajzolt. A cél az egész-ségünk. Mindenki maga tudja felfedezni, hogy hol áll ebben a kérdésben, és annyit és azt hasznosítani a maga javára a leírtakból, ami az adott helyzetben az egészségét támogatja. 

Tésztanapra

Hagymás kiscsigák tarlórépa-salátával 

Hozzávalók:

A tésztához: 60 dkg liszt, 1 csomag instant élesztő, 3 dl langyos víz, 1 evőkanál olaj, 1 evőkanál cukor, 1 kiskanál só.

A töltelékhez: 3 fej vöröshagyma, kb. 30 dkg póréhagyma 1 kanál olaj, só

A salátához: 50 dkg tarlórépa, 1 kanál olaj, 1 kiskanál só, fél citrom leve, 1 marék durvára vágott dió.

 Elkészítése: A liszthez hozzákeverjük a élesztőt, a sót és a cukrot, az olajat majd a langyos vizet. Összedolgozzuk a tésztát, és 45-50 percre meleg helye félretesszük pihenni.

A hagymákat összevágjuk, kevés sóval, megpároljuk az olajon. A tésztát téglalap alakúra, vékonyra kinyújtjuk, s ráterítjük a dinsztelt hagymát, majd feltekerjük, mint a bejglit. Felszeleteljük ujjnyi vastag szeletekre, és sütőpapírral kibélelt vagy kikent tepsibe tesszük, s előmelegített forró sütőben kisütjük.

A tarlórépát meghámozzuk, vékony szeletekre majd vékony csíkokra vágjuk. Megsózzuk, ráöntjük az olajat és a citromlevet, jól elkeverjük, majd megszórjuk durvára vágott dióval.

Az 52. lépésben egy kis önvizsgálatra hívtalak benneteket. Érdemes őszintén szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy mennyire használjuk az evést hangulatbefolyásolásra. És érdemes ötleteket keresni, hogy mivel tudnánk ezt a szokásunkat helyettesíteni.

Holnap folytatjuk.