123. Tésztanapra: bodzatallérok almamártással + Honnan nézve?

Most kezdődik a bodzaszezon. Erősítsétek lelketeket, kedves Olvasóim! Eddig zöld volt itt zölddel, medvehagyma, medvehagymával, s most jön a bodza. Hogy hányszor, azt előre kiszámítani nem tudom, de hogy lesz, az biztos.

A bodzával is, mint egyéb vadon szedhető dologgal vigyázni kell abból a szempontból, hogy csak tiszta helyről gyűjtsük! Nekem könnyű dolgom van. Itt virágzik a konyhaablakban.

Almamártás

Hozzávalók: 0,5 kg savanykás alma,(pl. Idared), 2 dkg vaj fél citrom, 1 evőkanál kanál liszt, 1 evőkanál méz, 2 dl tej, 1 kávéskanál őrölt fahéj.

Elkészítése: Az almát kimagozzuk, kis darabokra vágjuk, s azonnal összekeverjük a citrom levével, hogy ne barnuljon meg, a citrom rostját is hozzáadjuk. A vajat felforrósítjuk, és beletesszük a gyümölcsöt, s puhára pároljuk. Meghintjük egy csapott evőkanál liszttel, és állandó keverés közben hozzáadjuk a tejet, felforraljuk, fahéjjal ízesítjük, és addig főzzük, míg besűrűsödik. Hagyjuk hűlni, majd hozzákeverjük a mézet, és botmixerrel pépesítjük. 

Bodzatallérok

Hozzávalók (2 személyre): 2 bodzavirág, 2 tojás, 2 kanál liszt, 2 kanál cukor, kb. 2 dkg vaj, késhegynyi só.

Elkészítése: A tojást fehérjére és sárgájára választjuk szét. A fehérjét a csipet sóval kemény habbá verjük, hozzáadjuk a cukrot, a sárgáját, a lisztet, és végül ollóval belevagdossuk a tenyérnyi bodzavirágfejekről a kis virágokat, bele a masszába, s óvatosan bele is keverjük.

Egy palacsintasütőt felforrósítunk, és vékonyan megkenjük vajjal, és kiskanálnyi halmokat teszünk a serpenyőbe, kb. annyi ideig sütjük az egyik oldalát, mint egy palacsintát, s máris megfordítjuk, s a másik oldalát is egy-két másodpercig sütjük.

Az almamártással tálaljuk, tálaláskor egy kis őrölt fahéjjal meghintjük.

Honnan nézve?

Reggel nekiszaladt a kezemnek a konyhakés. A családnak főzendő székelykáposztához igyekeztem levágni a bőrt a csülökről, és hogy hogyan történt, fogalmam sincs. Valahogy megugrott a kés, és a bal kezem középső ujjának szaladt. (Csak nagyon éles késeket vagyok hajlandó használni, és ez ilyen ritka esettől eltekintve, ez nagyon hasznos.) 

Egy pillanat alatt korlátozott lett a „használhatóságom”. Ilyenkor veszem észre, hogy mennyire fontos minden porcikánk. Ez a kicsi seb befolyásolja az egész napomat. Reggel még a géppel sem tudtam írni, aztán a gyerekek között volt téma délelőtt. Most már – az egész napos kezelgetés után – tűrhető állapotban van. Igazából semmi az egész, csak azért elgondolkoztatott. 

Ha ennyire fontos minden négyzetcentiméterünk (nem sokkal nagyobb a seb a kezemen), és minden porcikánk meghatározott és ennyire összetett funkcióval bír, akkor hogyan tudunk a csodálat és az ámulat érzése nélkül gondolnunk az emberre, mint olyanra, és magunkra, mint az emberiség egy személyére? Pedig megtesszük. Természetes, ami van. Hogy mekkora csodahalmaz közepén élünk, azt csak akkor érezzük meg, ha valami híja lesz. Mekkora csoda, hogy van kezünk, a kezünkön ujjaink, s ezeket úgy tudjuk használni, ahogy tudjuk… 

Éveken át küzdöttem egy szörnyű, magamnak megfogalmazott elvárással, amit kb. úgy lehetne szavakba foglalni, hogy „a maximum a minimum”. Most már érzem, hogy ez borzasztó. Mert így csak elégedetlenek lehetünk. Hiszen, ha csak egy hajszálnyi hiányzik a lehetséges legtöbbtől, máris kevesebb az elégnél. 

Sokkal hasznosabb, ha azt látjuk, hogy mi mindenünk van, mint azt, hogy mi hiányzik a tökéleteshez. Ha tudunk örülni a kis eredményeknek is, az apróságoknak, sokkal jobb az életünk minősége, mintha azon görcsölünk, hogy mi az, ami még hiányzik. Hiszen mindig hiányzik valami. Mindig lehetne jobb, több, szebb. 

Nem most találom ezt fel, ez tipikusan az a dolog, hogy a pohár félig üres vagy félig van tele. És az is illik ide, amit Ircsike mondott a mai kommentjében: sok kicsi sokra megy. De ezeket a szinte közhelyszerű ismert tapasztalatokat is érdemes néha felidéznünk, és szerencsésebb, ha ehhez még az ujjunkat sem kell elvágnunk. 

Holnap folytatjuk.