Oldalak

2011. augusztus 21., vasárnap

233. Zöldségnapra: vajas császárgomba és vargánya pirított krumplival


Még mindig nagyon sok a vargánya van a piacon, a múltkor még császárgomba is volt.  Ezeket a gombákat legjobban vajon pirítva szeretem. Arról nem is beszélve, hogy így pillanatok alatt kész is az étel. 

 Vajas császárgomba és vargánya pirított krumplival

Hozzávalók személyenként: 20-25 dkg vargánya és császárgomba vegyesen, 4 dkg vaj, só, bors, 3 db közepes krumpli 1 kiskanál (liba)zsír, 1 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöldje.

Elkészítése: A meghámozott krumplit először hosszában négybe vágjuk, majd kb. 1 cm-es szeleteket vágunk a hasábokból keresztbe. A zsír felforrósítjuk egy vastagaljú lábosban (az a cél, hogy ne égjen le könnyen a krumpli), a krumplit pár percig jól átkevergetjük a forró zsírban, megsózzuk, majd fedőt teszünk rá. Időnként megkeverjük, kicsit odaragad az edény aljára, de tálalólapáttal kaparjuk fel, keverjük át. Így nem ég oda a krumpli, de lesznek benne finom pirultabb részek. 

Miközben a krumpli készül, a gombát leöblítjük és szárazra töröljük, hosszában felszeleteljük. A vajat egy serpenyőben felforrósítjuk, és a gombaszeletek mindkét oldalát megpirítjuk, sózzuk, borsozzuk.
Az elkészült krumplira rászórjuk a petrezselyemzöldjét, és a gombával tálaljuk. Vegyes nyári saláta finom hozzá.

Csak egyszerűen!

Talán néha az gátol egy-egy probléma megoldásában, hogy túlbonyolítjuk a helyzetet. Rám ez legalábbis jellemző. Mindig még jobban szeretném megcsinálni, nem vagyok megelégedve azzal, amennyire az erőből és az időmből futotta. Pedig néha jó lenne elgondolkozni raja, hogy mi lenne jobb: elfogadni, hogy csak ennyit tudtunk pillanatnyilag, vagy várni arra, hogy sokkal jobban megcsináljuk, és az egészből végül nem lesz semmi. 

Persze, vannak dolgok, melyeket jobb hagyni a csudába, mint rosszul megcsinálni, de nagyon sok olyan van, mely úgy lenne jobb, ha feladnánk a tökéletességre törekvést, és megelégednénk azzal a megoldással, ami a rendelkezésünkre álló időben telt tőlünk. Annál is inkább, mert a jobb megoldás reményében halogatott dolgokat nagyon sokszor azért nem fejezzük be, mert túlbonyolítjuk. A túlbonyolítás is óriási kísértés és óriási csapda. 

Érdemes lenne néha feltenni a kérdést magunknak, hogy ha tényleg nincs most már több időnk az adott feladatra, akkor mi a legjobb, amit kihozhatunk belőle ilyen körülmények között. No, és akkor tegyük is meg. Amikor sikerül a túlbonyolítás, a görcsös tökéletességre törekvés helyett leegyszerűsítenem, lazán végeznem egy feladatot, mindig jó vége lesz. Fogok erre gondolni, amit most írtam, és alkalom adtán követem is a saját tanácsomat. :)

Így van ez a szokásaink lecserélésével is. Nem kell túl sokat töprengeni, hogy mi a jó megoldás. Fogjunk hozzá a javítás szándékával, önmagunkra figyelve, aztán egy idő után megtaláljuk a jó megoldást. 

Holnap folytatjuk.

2011. augusztus 20., szombat

132. Húsnnapra: Bugaci szelet



Ezt most nem én készítettem, hanem egy orfűi vendéglőben (Szúnyogvár) ettem. De úgy gondolom, vállalható, és talán hasznos is, ha többször elmondom, hogy teljesen egyszerű dolog vendéglői ebédkor is tartani az ételtársítást. 

Ez az étel nagyon egyszerűnek tűnik. Ahogy érzékeltem, sertéskaraj hirtelensültnek kisütve, csípős tejföllel ( tejföl erős-paprikakrémmel összekeverve), reszelt sajttal megszórva. Köret nélkül egy nagy adag vegyes nyári salátával jó húsnapi ebéd volt.


De hát én nem is eszem sokat!

Már régóta beszélgetünk itt az evésről és a túlsúlyról. Talán már nem is lehet újat mondani ebben a témában, de úgy érzem, hogy nem árt, ha a legfontosabb dolgokat időről időre átgondoljuk.
A túlsúlyos emberek legelőször azzal a ténnyel szembesülnek, hogy a környezetük szerint ők sokat esznek, szerintük pedig semmivel sem esznek többet, mint normál súlyú társaik. Akkor meg miért beszélünk arról, hogy sokat ennének. 

Nehéz kérdés ez, és nagyon sok benne az igazság. Egyrészt tényleg elképzelhető, hogy a túlsúlyos ember nem eszik többet néhány „gebe” társánál, csak „raja még az is meglátszik, ha csak gondol az ételre.” Ezt nyugodtan elfogadhatjuk tényként, hogy van ilyen. De ebben az esetben is az adott ember többet eszik a „kelleténél.” Mert a „kellete” nem attól függ, hogy mások mennyit esznek, hanem attól, hogy az adott ember mennyi táplálékot hasznosít, mennyit raktároz. Ha annyit eszünk, hogy a testünk raktározni kezd, akkor többet ettünk. (Bár az a kérdés, hogy miért a tartalékol a testünk, és miért kényszerít szinte, hogy együnk annyit, hogy legyen tartalék nagyon érdekes kérdés, de most ne menjünk ebbe bele.) Tehát, ha akármilyen kevés étel elfogyasztása után tartalék keletkezik rajtunk, akkor az azt jelenti, hogy több volt  az étel, mint amennyi a most-hoz elegendő lett volna. 

De emellett van még egy másik eset is. Sokszor valójában nem eszünk keveset, csak nem vesszük észre. Mert nem rendes étkezés keretében esszük meg ezeket az észrevétlen falatokat. Azokat csak úgy becsipegetjük. 

Ezért ajánlom mindenekelőtt a kötött idejű étkezéseket, és azt, hogy csak „rendes körülmények között” (ülve, terített asztalnál, teljesen odafigyelve és élvezettel együnk, és egyék evéseket teljesen zárjunk ki.)
Tudom, hogy ez az egyszerűnek látszó tanács önfegyelmet igényel. De ha képesek vagyunk ezt megtenni, nagymértékben megnöveli ez a teljesítmény az önbecsülésünket. Az önbecsülés növekedése pedig növeli a biztonságérzetet, ez a helyzet pedig sokkal kevesebb „védelmi zsírral” is beéri.  Igen, a dolgok ilyen érdekesen összefüggenek.

Holnap folytatjuk.

2011. augusztus 19., péntek

231. Gyümölcsnapra: Őszibarack szederrel


Nyáron nagyon sok lehetőségünk van gyümölcsnapon. Nagyon finom kombináció a szeder őszibarackkal.


A biztonság kedvéért

A gyümölcsnap érdekes dolog. Lehet nehéz is, és élvezetes is. Vajon mitől függ, hogy egyik vagy másik változatot élem-e meg? Úgy érzem, hogy mindenképpen az „előítéleteim”, a várakozásaim befolyásolják ezt a dogot. Várhatok, figyelhetek arra, hogy nehéz lesz, hogy mi mindentől vagyok „megfosztva” az adott napon, de várhatok arra, hogy milyen finom gyümölcsöket ehetek, mégpedig annyit, amennyi csak belém fér, és feltételezhetem az is, hogy az üdítő ételtől sokkal jobban leszek majd, sokkal jobb lesz a közérzetem, a hangulatom ebből következően az egész napom, mintha valami nehéz ételt ennék. 

Az is lehet előítélet egy gyümölcsnappal kapcsolatban, hogy majd mindig éhes leszek, ha gyümölcsnapot tartok. Ha még nem figyeltem meg magam eléggé, akkor akár azt is hihetem, hogy az éhség olyan dolog, ami ha egyszer elér, akkor egyre csak fokozódik, egészen az elviselhetetlenségéig, az úgynevezett farkaséhségig. Ez azonban tévedés, hiedelem, babona. Az éhség egyáltalán nem így működik. Ha mégis így érezzük, akkor még nem tanultuk meg megkülönböztetni a testi és a pszichés éhséget. 

Az igazi éhség (ami valójában a test táplálékigényét jelzi), ha egyszer jelentkezik, és mégsem eszünk, akkor is enyhül, majd később újból jelez, majd megint elmúlik. De soha nem fokozódik „farkaséhséggé”.
A „farkaséhség”, az a szinte elviselhetetlen kényszerítés az evésre, nem más, mint a pszichés éhség legdurvább formája. Nem azért törhet ránk ez gyümölcsnapon, mert a testünknek vészesen lecsökkentek a tartalékai, hiszen nem csökkennek le, nem is csökkenhetnek le pár óra alatt. Ez azért törhet csak ránk, mert a biztonságérzetünk rendül meg. Valami nem úgy van, ahogy szokott. Valamiben korlátozva vagyunk, és az nehéz dolog. 

Ha az indokolatlan éhségeket el akarjuk kerülni, akkor érdemes arra törekednünk, hogy legyenek kapaszkodóink az evésen kívül, az evés helyett. Jó kapaszkodó, ha „tudja a testünk”, hogy mikor jut biztosan ételhez. Erre jók a kötött evésidők. 

Holnap folyatjuk.

2011. augusztus 18., csütörtök

230. Tésztanapra: Paradicsmos, padlizsános penne petrezselyemmel

Hasonlít a múltkor leírt padlizsános lecsóhoz, de mégis más étel. Nem nagy a különbség, de mégis ideteszem, mert jó példa arra, hogy egészen kis változtatással egy új étel készíthető. Ha nem akartam volna, hogy éppen 4P legyen, akár más tésztát is használhattam volna, hiszen úgy is jó. De a padlizsános lecsóhoz is készülhetett volna pirított tarhonya. Talán még úgy jobb is lehetett volna. Úgyis mindenki hozzáigazítja ezeket a saját ízléséhez.

Paradicsomos padlizsános penne petrezselyemmel, a 4P :)

Hozzávalók személyenként: 6-7 dkg száraztészta (tollhegytészta=penne) a csomagoláson feltüntetett módon kifőzve. 20 dkg paradicsom, 20 dkg padlizsán, 2 gerezd fokhagyma, fél csokor petrezselyemzöldje, 1 evőkanál étolaj, só.
Elkészítése: A padlizsánt megmossunk, és hámozás nélkül kb. 0,5 cm vastag szeletekre vágjuk. Felforrósítunk egy serpenyőt, wokot, melyben zsiradék nélkül barnára sütjük a padlizsánszeletek mindkét oldalát. Az edényt enyhén megolajozzuk, és így sütjük meg benne padlizsánhoz hasonlóan felszeletelt paradicsomot.
A többi olajba belezúzzuk a fokhagymát, és megsózzuk. Mind a padlizsán mind a paradicsomkarikákat egy deszkán kockákra vágjuk, belekeverjük a fokhagymás olajba és a tésztára tesszük. Megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel.


Mindegy, csak lennék jobban!

Könnyű mondani, hogy így és így tartsuk be a szabályokat, együnk kevesebbet, mert csak úgy érjük el a célunkat, a kisebb testtömeget. Abban a pillanatban, amikor a felesleges falatok lecsúsznak a torkunkon, nem elég erős motiváció a jövő jobban léte. Akkor a pillanatnyi jobb létünk a tét, még akkor is, ha átmeneti. 

Olyan ez, mint amikor kölcsönt vesz fel az ember. Az is a jövővel való gazdálkodás. A jelen pillant enyhületéért kockáztatjuk a normális jövőt. De hát a jövő olyan messze van! A most meg most van. Most kéne jobban lennünk, most kellene, hogy enyhüljön a feszültség. A jövő elérkeztéig még bármi történhet. Akár még csoda is. Amikor felvesszük a kölcsönt, miben reménykedünk? Talán, hogy majd hamarosan több erőnk, nagyobb szerencsénk lesz. Hogy majd találunk valami egérutat, csak most ezt a helyzetet éljük túl.

Elvileg még be is jöhet a számításunk. Bár a valószínűsége mindig kicsi. De a kockázat mindenképpen nagy. Mert akár a kölcsönnel, akár a feszültséget oldó evéssel a jövő erőforrásaiból használunk el valamennyit a jelenben. Mit tehetnénk ehelyett? A kérdés sem és a válasz sem nehéz, csak a megoldás, az nehéz, nagyon nehéz. Mert ha van egy könnyebbik út (a jelenben a jövővel gazdálkodni), akkor nehéz megállni, hogy ne menjük rajta. A lehúzó erő mindig erős. De mindig lehet jó döntést hozni.

Holnap folytatjuk.

2011. augusztus 17., szerda

229. Zöldségnapra: Tárkonyos fejtettbab ezüsthagymával

A fejtettbab kifejezetten nyári étel. Bár íze és kinézete a szárazbabra emlékeztet, elkészítési módjában és emészthetőségében mégis inkább a zöldborsóhoz áll közel. Frissen fejtve főzzük, bár fagyasztani is szokták, így télen is rendelkezésünkre áll.

Tárkonyos fejtettbab ezüsthagymával
Hozzávalók személyenként: 20 dkg fejtettbab, 1 kiskanál olaj, fél fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, só,  kiskanálnyi apróra vágott tárkonylevél,  kiskanál tejföl.
Tálaláshoz: 1 fej ezüsthagyma, só, pár csepp citrom
Elkészítése: A vöröshagymát apróra vágjuk, a fokhagymát összezúzzuk és az olajon sóval együtt dinsztelni kezdjük. Hozzáadjuk a babot, jól átpároljuk, majd annyi vizet adunk hozzá, hogy éppen ellepje. Fedő alatt puhára főzzük. Míg a bab fő, az ezüsthagymát felszeleteljük és megsózzuk. Mikor a bab megfőtt, levesszük a tűzről, hozzákeverjük a tejfölt és a tárkonyt, majd a babszemek egy részét az edényben villával vagy botmixerrel pépesítjük. Így sűrítjük be főzeléket, felesleges lisztet hozzáadni. A sózott hagymával tálaljuk. Tálaláskor ízlés szerint akár a babot akár a hagymát egy kevés citrommal ízesíthetjük.


Karcmentes önbecsülés

Mondtam már, hogy karcmentes az önbecsülésem? Már egy ideje ezt tudatosan állítom elő magamnak. Nem így születtem én sem. Sőt, nagyon is érzékeny vagyok alapból. De hogy hogyan reagálunk a környezetünkre, ezt szabadságunkban áll alakítani. Lehet, hogy mondanak olyasmit emberek, melyek fájdalmat okoznak, de hogy belemerülünk ebbe a fájdalomba, és sajnáljuk magunkat, vagy igyekszünk megérteni a bennünket megsértő valódi szándékát, és arra, nem pedig a sértésre reagálni, az már csak rajtunk múlik. 

Hihetetlenül hangzik, hogy én döntöm el, hogy megsértődöm-e vagy sem? Kicsit hihetetlen, de mégis van benne igazság. Talán úgy, hogy megtehetem, hogy nem engedem ösztönösen szabadjára az érzelmi reakcióimat, hanem hatalmamban áll átgondolni a helyzeteket, és másként reagálni. És a sértődés helyett másként reagálni érdemes. Mert aki megsértődik, az kiadja a gyeplőt a kezéből. Aki megsértődik, az kiszolgáltatott. Önmagát őrli, sötét képeket gyűjt, melyeknek vannak ugyan olyan részletei, melyek valamiféle kapcsolatban állhatnak a valósággal, de döntő többségükben csak alkotott képek. Viszont a fejünkben alkotott képek, az elképzelt események hasonlóan befolyásolnak bennünket, mint a valósak. Hiszen elég csak egy idegesítő helyzetre gondolni, éppen olyan kellemetlenül érezzük magunkat perceken belül, mintha éppen átélnénk. 

Hogy eszünkbe jut-e valami vagy sem, az nem függ tőlünk. De hogy egy-egy gondolatnál elidőzünk-e, belemerülünk-e az általa hozott hangulatba, vagy tudatosan továbblépnünk, az már rajtunk múlik. Sokszor érdemes elgondolkozni rajta, hogy mi a hasznosabb.

Holnap folytatjuk.

2011. augusztus 16., kedd

228. Húsnapra: Mézes-mustáros csirke cukkinival



Ember tervez…Talán ez erre a blogra is elmondható most. Elgondoltam, hogy mi hogyan legyen ezen a nyáron, aztán nem úgy lett. Most el lehetne azon gondolkodni, hogy ebben mennyi volt a könnyebbik ellenállás iránya, de attól nem jutnánk előrébb. A lényeg, hogy itt az ideje, hogy újra legyenek itt friss bejegyzések. Akkor nézzünk egy húsnapi ételt! 

Mézes-mustáros csirke cukkinival

Hozzávalók személyenként: 15 dkg csirkehús csont nélkül, falatnyi darabokra vágva, 25 dkg cukkini (hámozás nélkül) szintén falatnyi darabokban, só, bors, 2 kiskanál mustár, 2 kiskanál méz. 1 gerezd fokhagyma, 1 kiskanál olaj.
Elkészítése: Az olajat egy serpenyőben (wokban) felforrósítjuk, belezúzzuk a fokhagymát, picit pirítjuk, hozzáadjuk a húst, sózzuk, borsozzuk, jól átkeverjük, amíg a „zsírjára sül”, kevergetve pirítjuk. Ekkor hozzáadjuk a mustárt és a mézet, jól átkeverjük és a cukkinit is beletesszük. Kevergetve sütjük, hogy a zöldség is megsüljön. A végén egy kevés vizet adunk hozzá, hogy a képződött pörzsanyag finom mártássá legyen az ételben. Forrón tálaljuk.



Két külön világ

A múltkor beszélgetem egy (érintett) fiatalemberrel túlsúlytémákról. Szóval, olyasmiket mondtam neki, amilyeneket ide is szoktam irkálni. Nagy szemeket meresztett, és megkérdezte, hogy ezeket miért nem mondják el mások is. Hát, nem tudom, de lehet, hogy egészen másként közelítik meg ezt a kérdést. Meg talán az van, hogy a túlsúlyról általában olyan emberek osztják az észt, aki soha nem látták belülről ezt a problémát, mert nyilván I típusú emberek. De a társadalom mellettük áll. Könnyen tűnhetnek fel  olyan színben, hogy ők azért nem túlsúlyosok, mert ők jobban tudják, ők tudják, hogyan kell nem túlsúlyosnak lenni. Hát igen. Ezt szokták gondolni. Pedig egyszerűen az van, hogy ők az I típusúak. És ebből következően nem is tudhatják a lényegét annak, amiről úgy gondolják, hogy avatottak abban, hogy megmondják a tutit. 

Változatlanul abból tudok csak kiindulni, hogy a túlsúly tünet. Vannak emberek, akinek a teste a különböző nehézségeire, problémáira túlsúly gyűjtésével reagál. Az I típusú ember teste problémák esetén nem túlsúlyt gyűjt, hanem más tüneteket produkál. Nekik lehet olyan szerencséjük, hogy olyan tüneteik keletkezhetnek, melyeket távol sem ítéli el annyira a közízlés, mint a túlsúlyt. De ez egyben szerencsétlenségük is lehet, mert így abban a hitben ringatják magukat, hogy ők sokkal jobban tudják. Ám ez valójában egy hamis hit. És a tüneteik sem annyira idegesítőek, hogy igyekezzenek a nyomukban megoldást találni. 

De az igazi problémát ott érzem, hogy egy I típusúval mindezt szinte lehetetlen megértetni. De nem adom fel. Keresem a hidat a két csoport között. Ha valaki tud egy ösvény, egy keskeny átjárót, árulja el nekem is.

Holnap folytatjuk.