131. Tésztanapra: tésztasaláta újkáposztával

Ez is egy rendkívül egyszerű ennivaló, de néha ennyire egyszerű dolgokhoz van kedvem. És az új fejeskáposzta a petrezselyemmel igen figyelemre méltó kombináció. Az is fontos, hogy minél vékonyabbra sikerül vágni a káposztát, annál finomabb lesz a salátánk. . 

Hozzávalók személyenként: kb. 20 dkg friss új fejeskáposzta, fél csokor petrezselyem, 1 kiskanál máz, 1 kiskanál ecet, 1 kávéskanál só, csipet bors,  2 dl víz, 10 dkg száraztészta, 1 evőkanál finom étolaj. 

Elkészítése: A tésztát a szokásos módon sós vízben kifőzzük,, leszűrjük, összekeverjük az olajjal, hagyjuk kihűlni. A káposztát legyaluljuk vagy nagyon vékonyan felszeleteljük, a petrezselymet apróra vágjuk, a vízből, mézből, sóból, ecetből, borsból  salátalevet készítünk, alaposan összekeverjük először  a káposztával és a petrezselyemmel majd a tésztával.

Büszkeségem

Ma arról beszélgettünk hazafelé jövet, hogy mi az, ami a cselekedeteinket végső soron mozgatja. Mi az, ami miatt majdhogynem mindent hajlandóak vagyunk megtenni? Végül az az egyszerű megfogalmazás hangzott el, hogy az, amire leginkább büszkék vagyunk (lennénk). Hiszen ez az, amiből az önbecsülésünk táplálkozik, és ezért ez az, ami leginkább mozgat minden embert. 

Ki mire büszke? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami a saját önbecsülésünket építi, az természetes módon büszkeséggel tölt el bárkit. Pedig ebben eléggé különbözünk. Van, aki a pénzére büszke, van, aki az eszére, a szépségére, a gyerekére,a becsületességére, az állására, a házára, a családjára, a kocsijára, arra, hogy milyen ügyes, hogy milyen teljesítményt képes elérni, mit képes megalkotni, létrehozni, megcsinálni. És még ezer és egy dolog lehet, melytől dagadhat a keblünk, hízhat a májunk. 

Talán nem is olyan könnyű válaszolni a Te mire vagy büszke igazán - kérdésre? Talán azért nehéz ez, mert már le is mondunk róla, hogy valaha megadatik nekünk ez a lelkiállapot? Vagy az teszi nehézzé a megfogalmazását, mert az a válasz, ami a lelkünkből fakadna, nagyon távol van attól, amit elvárnak tőlünk, vagy amiben élünk? De nehéz lehet ezt megfogalmazni azért is, mert maga a szó egy kicsit negatívan is csenghet, hiszen a büszkeség, mint olyan akár kevélységgé is válhat. De talán könnyebben ráakadunk, ha több oldalról közelítjük meg. Mi az, aminek hiánya igen kellemetlenül érint, amit, ha nincs meg, igyekszünk eltitkolni, és akár még hamis látszatot is képesek vagyunk kelteni annak érdekében, hogy bennünket olyannak lássanak, amilyennek látszani szeretnénk? Mi az, amit nagyon kívánatosnak és helyesnek tartunk/tartanánk az életünkben? Mi az, aminek az elvesztése a hiánya a legjobban fájna? Mi az, amiért hajlandók vagyunk még akkor is tenni, amikor nem hogy kényelmetlen, de igazán nehéz? 

Aztán ha megtaláltuk a választ, akkor jöhet a nehezebb része. Hogy is állunk ezzel a számunkra büszkeséget jelentő dologgal? Mennyi van belőle készleten? Ha kevés, akkor bizony, bizony egy okkal több, hogy kerítést építsünk magunk és a világ közé. Nagy bátorság kell egy ilyen leltárhoz. Mert ha már tudjuk, hányadán állunk, ismerjük a készleteket, akkor már ahhoz is lesz bátorságunk, hogy álmegoldások, és pótlékok helyett valós megoldást keressünk, vagy más szemszögből, más megvilágításban újragondoljuk az egészet. 

Holnap folytatjuk.

130. Zöldségnapra: újhagymás csicsóka sóskamártással

A csicsóka jó nyersen is, de vajon párolva sem kutya. Kaptam egy nagy tállal, úgyhogy most csicsókában nincs hiány. Hogy érezzem rajta a tavaszt, ez most újhagymával készül. És van mellette a tegnap leírt medvehagymás szentgyörgygombálól is, mert ezek így jók együtt. A sóskamártásról már nem is beszélve. A koriandert most fedezetem fel bele, próba szerencse alapon. Nekem bejött.

Újhagymás csicsóka

Hozzávalók: 1 kg csicsóka, 5 dkg vaj, 4 szál újhagyma, só, bors.

Elkészítése: A csicsókát meghámozzuk, majd felszeleteljük. A vajat felforrósítjuk, és a csicsókát megpároljuk benne. Sóval, borssal ízesítjük. Az újhagymát zöldjével együtt apróra vágjuk, és a majdnem teljesen kész csicsókára szórjuk. Egy-két percig együtt pirítjuk a csicsókát a hagymával.

Sóskamártás

Hozzávalók: 1 kg sóskalevél, 10 dkg vaj, 1 kiskanál só, 2 kiskanál őrölt (mozsárban apróra tört) koriander mag, 1 evőkanál liszt, fél liter víz, 4 evőkanál tejföl, 2 evőkanál méz (vagy ízlésünk szerint egy több is lehet).

Elkészítése: A sóskát megmossuk, a túl vastag szárrészeket lecsipkedjük. Egy nagyobb edényben felforrósítjuk a vajat, és a sóska egy résztét beletesszük, átkeverjük, és mikor a levelek összesetek, hozzátehetjük a következő adagot. (Ez hatalmas térfogatú zöld, de a forró edényben nagyon összeesik, így több részletben az edénybe tudjuk tenni. Pillanatok alatt töredékére zsugorodik a térfogata a forró vajon.) Amikor már az egész mennyiség pépesség vált, levesszük a tűzről, hagyjuk egy kicsit hűlni, majd botmixerrel finomra pépesítjük. Hozzákeverünk egy evőkanál lisztet, 3 evőkanál tejfölt, s felöntjük fél liter vízzel, s visszatesszük a tűzre forrni. Mikor a liszt kellőképpen besűrítette, akkor sóval, mézzel, korianderrel ízesítjük. Tálaláskor teszünk még hozzá egy kevés tejfölt így a színét is érdesebbé téve.

Balek vagyok? 

Azon töprengek, hogy mi az a pont, amíg segítőkészek vagyunk és esetleg nagylelkűek, és mikor válik az ember balekká... De hogy mi csinálunk balekot magunkból, az biztos. Mikor jön el az a pont, amikor tudod, hogy kihasználnak, aztán csak áltatod magad, hogy hiszen ezt te engedted meg nekik. Mi a mozgatója annak, ha nem érvényesítjük az érdekeinket? Miért nem? Mert akkor haragosokat szerzünk? Vagy akkor nem szeretnek? Vagy akkor azt mondják, rossz kislány vagy? Önző vagy? Érzéketlen vagy? És te nem akarsz az lenni? De tényleg az vagy? Nem akarsz megharcolni a jogaidért, mert azt várod, hogy természetesen megkapd? Harcolni nem akarsz? Végzetesen és bambán pacifista vagy? Vagyis csak addig, amíg el nem szakad a cérna. Mert aztán meg, ha átszakad a gát, akkor jön az özönvíz? 

És ha tudod, hogy kihasználtak, ha nem védted meg az érdekeidet, akkor valami azért mégis kell kárpótlásnak? Ha más nem egy zacskó nápolyi vagy valami hasonló? Önérdekvédelem. Hát az megvolt? Megetted a nápolyit? Mindenki ellenében. Saját magad ellenében is.

Az jut eszembe, hogy talán ugyanazon a lélektani elven működik az, amikor eszünk a megnyugtatásunkra, mint amikor kölcsönt vesz fel az ember. Most felveszem a kölcsönt, mert most nagyon nehéz, szinte bírhatatlanul nehéz, aztán majd – bízom abban – biztosan könnyebb lesz, és akkor majd könnyen visszafizetem. Most nehéz, most ennem kell, majd könnyebb lesz, és akkor kibírom, hogy ne egyek. Csak általában nem úgy szokott alakulni, hogy könnyebb legyen, csak akkor már nem is nulláról, hanem a mínuszból akarom mondani pluszból indulok. Plusz? Mínusz? Nézőpont kérdése, meg attól függ, miből plusz és miből mínusz. Pénzből vagy kilókból? S ha pénzből, nyugalomból, erőből, önbecsülésből, önérdekből mínusz, akkor legalább kilókból legyen plusz? Így létrejön az egyensúly? 

Holnap folytatjuk.

129. Húsnapra: Borsos tokány medvehagymás szentgyörgy-gombával + Szájkarate

A szentgyörgygomba és a medvehagyma még éppen össze tudnak találkozni április végén, május elején. Minden különösebb faxni nélkül, az alapanyagok adta ízt érvényre juttatva is finom ételt kapunk belőlük. Hasonló ebben a boros tokány is, melyben szintén a nagyon kisszámú, egyszerű és jó minőségű alapanyagon kívül az elkészítéskor tanúsított figyelemre van csupán szükség a sikerhez.  

Medvehagymás szentgyörgygomba

Hozzávalók: 1 kg szentgyörgygomba (május pereszke), 10 dkg vaj, só, bors, 1 csokor medvehagyma és 1 csokor petrezselyemzöldje.

Elkészítése: A gombát leöblítjük, szárazra töröljük, csíkokra vágjuk. A vajat felforrósítjuk, megpirítjuk benne a gombát, sózzuk, borsozzuk. A zöldeket apróra összevágjuk, és tálalás előtt rászórjuk a felforrósított gombára és jó alaposan összekeverjük, s néhány másodpercig együtt pirítjuk.

Borsos tokány

Hozzávalók: 1 kg sertéscomb, 25 dkg vöröshagyma, 1 evőkanál sertészsír, só bors.

Elkészítése: A vöröshagymát apróra vágjuk, a felforrósított zsíron kicsit megpirítjuk. Hozzáadjuk a kockára vágott húst, és időnkénti keverés mellett addig pirítjuk a hagymán, amíg zsírjára sül. Ekkor sózzuk, borsozzuk, s annyi vizet adunk hozzá hogy jó sűrű szaftja legyen. Lassú tűzön puhára főzzük, szükség esetén pótoljuk a vizet.

A pirított gombával és bőséges (tejfölös) tavaszi salátával tálaljuk.

Szájkarate

Az iskolában a napi munkám során gyakran tapasztalom ezt a jelenséget. Egy gyerek kiáll valamivel, nem tökéletes ugyan a teljesítménye, de tisztességesen dolgozott, és megkapja a munkájáért járó elismerést. És ilyenkor általában néhány ügyeletes hőbörgő rázendít a szokványos nótájára, mondván, hogy ez most mi volt, ilyesmit ő is tud, ezt most miért… stb. Arra a felvetésre, hogy akkor most álljon ki, és mutassa meg, hogy ő mire képes, akkor persze a tettekre nem kerül sor. No, erre szoktam mondani, hogy ez már megint csak szájkarate, fiam. 

Ez a szájkarate-jelenség elég gyakori. „Bármikor le tudnék szokni a dohányzásról, az italról stb. Ennél jobbat én bármikor csinálok. Ezt így vagy úgy kellene csinálni…” Reggelig sorolhatnám ezeket a megjegyzéseket. Ha hozzá sem fogok, egyértelműen szájkarate az egész. De ha hozzáfogok, megteszek minden tőlem telhetőt, de mégsem jön össze, akkor pontozásos vagy kiütéses vereséget szenvedtem ugyan, de tisztességes küzdelemben, ez egészen más. Az már valami… 

Azt mondtam egyszer magamnak, hogy meg tudom csinálni, hogy egy éven keresztül naponta mondjak valamit túlsúly témában, és mellé tudok tenni egy-egy ételt az eMpszi ajánlása szerint a négynapos ciklusoknak megfelelően. Sokszor kísértést érzek rá, hogy ne írjam meg az aznapi bejegyzést. Ezer és egy magyarázatom, kifogásom lenne rá, ha végül nem tenném. És igazából senkit sem érdekelne különösebben. Csak egy valakit: engem. Hogy meg tudom-e csinálni ezt az elhatározásomat, az csak 2012. január elsején derül ki. Ha mégsem sikerül, nem történt semmi. Csak annyi, hogy nem tudtam megcsinálni. Akkor vesztettem, ez benne van a pakliban. Semmi gond. Ezt be kell vallani, levonni a tanulságokat, és az élet megy tovább. De ha csak úgy azt mondom, hogy ezt simán megcsinálom, de mégsem teszem meg, az szájkarate. Önbecsapás. 

És most mi köze van mindennek a túlsúlyoz? Elég sok. Miden olyan nap, amikor csak valamivel megmagyarázom, hogy miért nem azt tettem, amit elhatároztam, és erre magyarázatot keresek megoldások helyett, az csak szájkarate, önbecsapás. Ezzel gyártok ugyan mentségeket arra, hogy miért ragadtam bele a régibe, de attól még ott maradok. És ebben az a legdurvább, hogy senkit nem érdekel igazán, hogy mire jutok (hiszen a környezetemnek leginkább úgy vagyok jól, ahogy vagyok), csak magamnak nehéz, ha csak mondom, ha csak a szájkaratét nyomom.

Holnap folytatjuk.

128. Gyümölcsnapra: epres vegyes + Szabad örülni

No, most már van hazai eper is, igaz, hogy még nem szabadföldi, de eper. Arra gondoltam, hogy egy kis eperrel színesítem a téli maradékokat.

És még valami: Tegnap már mondtam, hogy megjelent a Kifőztük  májusi száma, és ott figyeltem fel (talán korábban is megtehettem volna) Gitta nyersétel blogjára . Azt hiszem, itt találhatunk jó ötleteket gyümölcsnapokra is.

Epres vegyes

Hozzávalók: Aszalt füge, dió, alma, citrom, méz, eper, mentalevél a díszítéshez.

Elkészítése: Az aszalt fügét összevágjuk és a dióval (aprítógépben) ledaráljuk. Az almát a citrommal (botmixerrel) pépesítjük és egy kis mézzel édesítjük. Az eperszemeket nyolcba vágjuk. Ezt a három dolgot rétegezve poharakba rendezzük, s egy-egy mentalevéllel díszítjük.

Szabad örülni

Egyszerű ez a mondat – látszólag. De ha magunkba nézünk, érdekes dolgokat találhatunk ezzel kapcsolatban. Nem tudom, hogy honnan ered az, hogy szinte nem merünk örülni. Mintha azzal valami olyasmit vennénk el, ami nem jár nekünk. Vagy ha örülünk, akkor irigyeink lesznek? Vagy ha örülünk, akkor megszólnak, hogy könnyű neked? És ha könnyű nekem, akkor nekem kéne vinni a másik nehéz keresztjét? 

Hogy is örülhetnék, amikor annyi baj van a világban? Igen, van, de annyi öröm is van. Kemény dolog ez. Nem is tudom most úgy leírni, ahogy szerettem volna. 

Egy ideje az a mondat jár a fejemben, hogy azért vagyunk a világon, hogy (mindannyian) örömünket leljük benne. A mindannyian szót már magyarázatként teszem ide. Mert az örömmel kapcsolatban is van az a fura tévképzet sokakban, mintha az öröm is olyan lenne, mint a torta, hogyha már valakinél van, akkor már a másiknak nem jut, vagy csak kevesebb. 

Pedig az öröm olyan, mint a fény. Ha valakinek világít a lámpája, akkor nekem is jut belőle. Nem lesz attól másnak kevesebb, ha az enyém gyarapszik. Mi gátol mégis abban örülni merjünk? Hogy ezt ki is merjük mutatni? Hogyan lehetne ezen változtatni? Megannyi megválaszolandó kérdés. Kulcskérdés. Mert öröm nélkül nem tudunk élni. És nem az öröm kevesebb a világban, hanem az öröm megélésének képessége. Mi kellene ahhoz, hogy ezt a képességünket visszaszerezzük? 

Holnap folytatjuk.

127. Tésztanapra: napraforgós pogácsa és stangli + Kinek a kedvéért?

A Kifőztük májusi számban http://www.kifoztuk.hu/ olvastam egy tökmagos pogácsát. Megtetszett az ötlet, s ebből született az én napraforgós pogácsám és stanglim. 

Napraforgós pogácsa és stangli 

Hozzávalók: 25 dkg fehér liszt, 25 dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 2,5 élesztő, 1 dl tej, 1 kávéskanál cukor, 1 kávéskanál só + a sütés előtti sózáshoz, 1 dl (hidegen sajtolt) napraforgóolaj + 2 evőkanálnyi, 10 dkg hántolt napraforgómag ledarálva és kb. 1 evőkanálnyi a díszítéshez., 1 tojás a kenéshez.

Elkészítése: A tejet meglangyosítjuk, beletesszük a cukrot és felfuttatjuk benne az élesztőt. A lisztet átszitáljuk és összekeverjük a két fajtát. Az edény széléhez szórjuk a sót. A felfuttatott élesztővel, az olajjal és kb. 1 1,5 dl vízzel, rugalmas tésztát gyúrunk, betakarjuk. Kb. 1 órára langyos helyre pihenni tesszük. A hántolt napraforgó megdaráljuk, és egy száraz serpenyőben egy kicsit megpirítjuk. Hozzáadunk 2 evőkanál olajat és jól elkeverjük.

Ha lejárt a tészta kelési ideje, kb. 1 cm vastagra kinyújtjuk és rátesszük az olajos napraforgó felét. Feltekerjük mint a bejglit, majd a rudat, mint egy csigát. Újból kinyújtjuk, és megismételjük az előbbi műveletet a darált napraforgó második felét terítjük rá az újból kinyújtott tésztára. Újból feltekerjük és újból kinyújtjuk. Késsel bekockázzuk a tetejét., és pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk. Kikent vagy sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük, felvert tojással a pogácsák tetejét megkenjük, alaposan megsózzuk, díszítéséül 1-2 szem hántolt napraforgómagot tehetünk rá.

Előmelegített 200 fokos sütőben kb. 20 perc alatt kisütjük.

A pogácsaszaggatásból megmaradt tésztát újból összegyúrjuk, és kb. fél cm vastara és téglalap formájúra nyújtunk .és  kb. 1 cm széles csíkokat vágunk belőle. Egy másik tepsit is előkészítünk a sütésre, a tésztacsíkokat megcsavarjuk, és a tepsibe tesszük, megkenjük tojással, megsózzuk, és 200 fokos sütőben kisütjük.

Kinek a kedvéért?

Régen azt mondtam, hogy ha valaki más kedvéért kell megtenni valamit, akkor sokra vagyok képes, de önmagért…? Hányan vagyunk úgy, hogy főzünk a családnak, de ha csak magunkra kell gondolnunk, akkor már „nem piszkoljuk össze az edényt”.Hány embertől hallottam már, hogy azért szeretne lefogyni, hogy a környezete kedvezőbben nézzen rá. Vagy éppen a férje, a felesége, a gyereke kedvéért szeretne egészségesebb, szebb lenni. Persze, ez is nagyon szép cél, nagyon dicséretes dolog, hogy mások kedvéért akarunk valamit tenni, de van itt még valami. 

Azt gondolom, hogy mindenki elsősorban a saját egészségéért, szépségéért felelős. Lehet ezt önzésnek is érezni, de van ennek más „olvasata” is. Minden ember - így én magam is alkotórésze - a világnak. És a világ olyan állapotban van, amilyen állapotban van mindaz, ami a világ része. Úgy valahogy, mint egy virágoskert. Ha egyetlen egy virág megbetegszik a kertben, az egész kerten meglátszik. 

Ki tudna többet tenni azért az emberért, aki én vagyok, mint én magam. Kinek az egészségéért, jóllétéért tudnék többet tenni, mint a sajátomért. Minél távolabb vagyok attól, hogy jól legyek, annál nehezebb a környezetemnek is. S minél jobban vagyok én magam, az egész környezetem jobban van általa. 

Érdemes minden nap legalább egy egészen keveset tenni azért, hogy jobban legyünk. Ezzel a gondolattal kezdeni és zárni a napot. Mit tettem ma azért, hogy jobban legyek?  

Holnap folytatjuk.

126. Sárgaborsópüré póréhagymával + Olyan, mint én?

Hozzávalók: a püréhez: 0,5 kg sárgaborsó, 5 babérlevél, só, bors, 2 evőkanál olaj, 4 gerezd fokhagyma. A póréhoz: 2 nagyobb póréhagyma, 4 dkg vaj, só.

Elkészítése: A sárgaborsót beáztatjuk 6-8 órára, majd sóval, babérlevéllel feltesszük főni annyi vízben, hogy bőven ellepje. Az olajat felforrósítjuk, és a fokhagymát belezúzzuk, egy kicsit megpirítjuk. Ha a borsó megfőtt, hagyjuk egy kicsit hűlni, majd botmixerrel pépesítjük, a pirított fokhagymával ízesítjük.

A pórét karikára vágjuk, és a vajon egy kevés sóval megpirítjuk. A borsópürével tálaljuk.

Hogy egy kicsit tavaszias legyen karikáztam rá egy kis újhagymát is. :)

Olyan, mint én?

Ma olvastam az ötödikeseknek a Pál utcai fiúkat, és ott volt egy mondat, amit most szívesen idéznék, mert már olvasás közben az jutott eszembe, hogy ma érdemes lenne erről beszélni itt a blogban, csak elfelejtettem hazahozni a könyvet. Így most szó szerinti idézet híján mondom, hogy arról volt szó, hogy azt hisszük, hogy a másik ember is olyan, úgy gondolkozik, úgy látja a világot, mint mi, aztán mindig fájdalmas megtapasztalni, hogy mégsem így van ez.

A könyvben ezt gyerekek tapasztalják meg, de ebben a tekintetben bizony nagyon nehéz felnőni, és lépten-nyomon szembesülünk ezzel a dologgal még felnőttként is. Ez azért baj, mert ha nem vesszük figyelembe, hogy a másik ember nem olyan, mint én, akkor csalódások sorozatát élhetjük át. Ebből fakad sokaknál valamiféle végletes magányérzés. És ez az egyik oka lehet annak a menekülés-ösztönnek, amiről tegnap beszéltem. És a menekülés, meg ugyebár tudjuk jól, hogyan hat az O típusú emberre…

Szóval nem vagyunk egyformák. Sokszor nagyon nem. Mit lehet ezzel kezdeni? Lehet ez jó hír? Szerintem lehet. Mondjuk, képzeljük el – valahogy. Én úgy tudom elképzelni a világot, hogy egy hatalmas mozaik. Az egyes emberek pedig egyes mozaikkockák ebben a nagyon szép és színes világban. Egy szép mozaikban nem túl sok értelme lenne a sok egyforma is alkotóelemnek. Ahhoz, hogy a kép kibontakozzon, arra van szükség, hogy minden kis mozaikkocka a maga helyén a legszebb legyen, de ne olyan legyen, mint a másik, mert a másiknak más a szerepe. Ha egyformák lennének, akkor nem jönne létre a kép.

Vagyok én, és van a másik ember. A másik nem olyan, mint én. És ez így van rendjén. Fájhat ezt megélni, de nem ez a magány. A magány valami más. Talán csak egy elképzelés. Talán valami más… De hogy nem attól vagyunk magányosak – ha egyáltalán azok vagyunk -, hogy a másik ember másmilyen az biztos.

Holnap folytatjuk.

125. Húsnapra: tárkonyos tormamártás főtt (füstölt) húshoz + Őzike a szántásban

A húsvéti sonka után nálunk mindig sok reszelt torma megmarad, hiszen ahhoz, hogy az egész sonkát beborítsam, jó sok tormára van szükség. Aztán mindig marad egy kevéske a húsvéti kalácsból is. Ezeknek az elfogyasztására szolgál kármentő ötletként ez a tormamártás. 

Hozzávalók: Kb. 40 dkg (a húsvéti sonka beborításából megmaradt) reszelt torma, kb. 10 dkg kalácsból készített prézli, 2 evőkanál tejföl, 2 evőkanál ecet, 1 evőkanál tárkony, só. 5 dl víz.

Elkészítése: A reszelt tormát összekeverjük a tejföllel, hozzáadjuk a kalácsprézlit, és a vizet. Összeforraljuk, ecettel és tárkonnyal ízesítjük, ha szükséges, egy kicsit megsózzuk. (Zsiradék azét nem kell bele a tejfelen túl, mert a sokáról úgyis kerül rá egy kis zsír, és a sonkától ízt is vesz át.)

Főtt, főtt-füstölt hús mellé, tojással, sajttal tálalható ez a mártás.

Őzike a szántásban

Nap mint nap azt hallom, olvasom, látom, hogy szinte járványszerűen terjed az elhízás. Ha van egy ilyen feltűnő dolog, akkor érdemes elgondolkodni a mélyebb okokon is. Persze, ott vannak a kész válaszok, hogy az életmódunk változott meg olyan nagyon, hogy ez okozza ezt a negatív, tömegesen előforduló jelenséget. Ez kétségtelenül igaz. Nagyon ritkán volt az úgy a történelemben és csak igen kevesekkel, hogy egyszerre állt a rendelkezésükre végtelen mennyiségű élelem és végtelen testi kényelem, amely az eltunyulást teszi lehetővé. 

De az az érzésem, hogy ezek igazságát nem vitatva azért még érmes okokat keresgélni. Van egy elméletem, melyet semmiféle tudományos kutatás nem támaszt alá, csak egy ötlet, melyen szerintem azért érdemes elgondolkozni. 

Szóval az az érzésrésem, hogy azért vagyunk kövérek (mármint az az ember, aki az O típusba tartozik), mert félünk, mert védtelennek érezzük magunkat. Védtelenek vagyunk, mert szétporladnak a közösségeink. „A világ összetartó erői megrendülnek.” Mindig minden nap, újra és újra bizonyítani kell, ritka már egy stabil közösség, ahol az egyénnek megvan a maga stabil helye. A családok is nagyon sokszor ingatag lábakon állnak. Bizonytalan családokban születnek a gyerekek. A nagyon gyakran egzisztenciális bizonytalanságban élő szülők maradék energiájukkal igyekeznek őket nevelni. Rengeteg megoldatlan párkapcsolati probléma, kommunikációs zavar, felsrófolt és kielégíthetetlen igények, szinte állandóan változó mihezképestek, rengeteg önjelölt próféta, gyógyító és megmondóember ki tudja milyen értékrend alapján ki tudja honnan szalajtva osztja az észt. Riogatások minden felől, közel és távol. Az egész világ ott van már a végtelen bajaival a képernyőnkön. Millió kérdés, és alig vannak válaszok… 

Igen, meggyengültek a közösségeink. Az az alapélményünk, hogy egyedül vagyunk. Hogy mindent magunknak kell megoldanunk. Hogy csak magunkra számíthatunk. Hogy nincs meg a csapat biztonsága. Hogy menekülés van. Menekülünk, mint az őzike a szántásban, hogy beérjünk az erdőbe, ahol a nyílt terep után biztonság van. Csakhogy állandóan úgy érezzük, még mindig nyílt a terep, és messze az erdősáv. Csak nézünk, vágtázunk előre, hogy elérjük, aztán már nem is előre nézünk, hanem vissza, s akkor úgy látjuk, hogy régen ott volt. Vagy előttünk, vagy mögöttünk, csak nem körülöttünk.

Arra gondolok, hogy az is lehet oka közösségeink meggyengülésének, hogy az egyes emberek ezzel a millió megoldatlan problémával küzdenek élnek, már sem önmagukban sem egymásban nem bíznak, nincs már erőnk időnk sem önmagunkra, sem egymásra. A közösségek emberekből épülnek fel, de ennyi problémával az emberek olyanok, mint a porhanyósak a téglák. A porhanyós téglából csak omladozó épület lesz, problémahalmazzal élő emberekből meg omladozó közösségek. És erős közösség híján a védtelenség érzése növekszik, az ember fél, mert nem érzi a közösség erejét. A közösségnek nincs ereje, mert gyenge és szorongó, gyenge egyedekből áll. Róka fogta csuka…, ördögi kör…

Hol van ebből a kiút? Mit tehetünk? Én most azt látom, hogy az kitörési pontot jelenthet, ha minél többen igyekszünk összeszedni magunkat. Ha megtesszük önmagunkért, amit tenni tudunk. Nem várunk arra, hogy majd jön valaki és segít, hanem mozgósítjuk a tartalékainkat. Ha megtesszük önmagunkért, amit tudunk, akkor marad egy kis időnk, erőnk a másikra is. Ahogy erősödünk, apránként, egy-egy kicsivel több, Ha elsősorban nem másra várunk, hanem bízzunk benne, hogy ha már nem lenne erőnk, majd jön a segítség. De addig tegyük meg, ami tőlünk telik, elsősorban saját egészségünkért, mert csak erős egészséges emberek tudnak erős, egészséges közösséget építeni. Ember és közösség: a kettőt egyszerre, milliméterről, milliméterre.

Nekem ez jutott erről eszembe. De ki tudja, hogy van ez?

Holnap folytatjuk.

124. Gyümölcsnapra: Ami még a télről maradt +"Ti mit tesztek azért, hogy én jobban legyek?"

Télre mindig összegyűjtök mindenféle aszalt gyümölcsöt, olajos magot, és ilyenkor tavasszal érdemes odafigyelnem, hogy ezek ne maradjanak készleten, mert ha megindul a várva várt friss gyümölcsök korszaka, akkor más soha nincs kedvem ezeket a tavalyi dolgokat megenni.

Most almából és kiviből készítettem gyümölcskrémet és fügét aprítottam és rá. És tettem rá egy kis vörösáfonyát is, hogy az se maradjon meg.

„Ti mit tesztek, hogy én jobban legyek?”

Ugye látszik, hogy idézőjelben van ez a mondat? Hiszen nem én kérdezem ezt, csak idéztem egy gyakran elhangzó kérést, bár nem szó szerint szokták így fogalmazni, de ezzel a tartalommal ezerféleképpen.

Ennek a legdurvább formáját kb. négy éve éltem át. Éppen pw. kluboztam egy ismert pécsi helyen, amikor az egyik alkalommal eljött egy asszony. Nagyon-nagyon súlyos állapotban volt. A szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt. Sem azelőtt sem azóta nem láttam szabad szemmel túlsúlyosabb embert. Nem is tudom, hogyan tudta megtenni az utat odáig. Először örültem, hogy eljött, hogy változni, változtatni akar, és milyen szép feladat lesz, ha segíthetek neki. Egy idő után azonban láttam, azért jött, mert azt hitte valami fogyasztóterméket árulok, és el szerette volna mondani, hogy az mekkora csalás (ebben nyilván egyet is tudtunk volna érteni), és én mekkora szemét vagyok (hát, ezt azért nem gondolnám), hogy ilyesmit ártulok (no, ez nem fordulhat elő). Bár kiderült, hogy erről szó sincs, de azért a bekészített szövege nem fért el benne, elmondta nekem úgy is, hogy semmiféle eladnivaló termékem nem volt, és azóta sincs. Mikor ezt belátta, hogy tényleg nem akarok eladni semmit, akkor meg a záporozó kérdéseire adott válaszaimra mondott mindig valami kifogást, kritikát. Aztán egyre dühösebb lett, és szinte rám támadt, hogy ha én komolyan gondolom, hogy segíteni akarok, akkor hozzak létre egy alapítványt, vagy egyesületet, szervezzek programokat, keressem fel x-et és y-t, stb. stb. 

Nos, én ettől a találkozástól azóta sem kapok szikrát. Bár az is igaz, hogy ebben a „műfajban” ez volt a csúcs, de azért enyhébb formában gyakran találkozom a jelenséggel. Valami olyasmi ez, mintha néha azt gondolnák egyes emberek, hogy nekik a problémamentes élet, de legalább is a problémájuk más általi megoldása alanyi jogon jár. És ha ezt ők nem birtokolják, akkor mindenki szemét, de legalább is te, aki valamit ugyan szeretnél tenni az ő érdekében is, de nem tudod neki lehozni a csillagot az égről. Mert aki nem panaszkodik, annak nincs is problémája, és az emberek szerinte két csoportra oszthatók, az olyanokra, akiknek vannak problémáik, és a többiekre, aki arra hivatottak, hogy ezeket a problémákat megoldják.

És érdekesen szoktak ezek az emberek fogalmazni. Legalább is, úgy szólítanak meg engem, hogy TI. Mintha én valami problémamegoldó csapathoz tartoznék, akinek munkaköri kötelessége a problémamegoldás. Ebben nem az a legrosszabb, hogy nekem néha rosszul esik az ilyesmi, hanem az, hogy van jó néhány embertársam, aki nem veszi komolyan a „Segíts magadon, és az Isten is megsegít”. közmondást, és így állandó kétségbeesésre kárhoztatja magát. 

De nem akarom ám megszólni ezeket az embertársaimat sem. Sokkal inkább szeretném őket megérteni, és megtalálni velük a hangot, hogy én is elmondhassam azt a tapasztalatomat, hogy sokkal több eszköz áll rendelkezésünkre az életünk minőségének javításához, akkor, ha ezeket megkeressük, ahelyett, hogy mástól várnánk megoldásokat, és az erőnk a felháborodásra és az elkeseredésre menne el azért, mert nem teszi meg helyettünk senki, ami ránk vár. No, ezen még gondolkozom egy kicsit...

Holnap folytatjuk.

123. Tésztanapra: bodzatallérok almamártással + Honnan nézve?

Most kezdődik a bodzaszezon. Erősítsétek lelketeket, kedves Olvasóim! Eddig zöld volt itt zölddel, medvehagyma, medvehagymával, s most jön a bodza. Hogy hányszor, azt előre kiszámítani nem tudom, de hogy lesz, az biztos.

A bodzával is, mint egyéb vadon szedhető dologgal vigyázni kell abból a szempontból, hogy csak tiszta helyről gyűjtsük! Nekem könnyű dolgom van. Itt virágzik a konyhaablakban.

Almamártás

Hozzávalók: 0,5 kg savanykás alma,(pl. Idared), 2 dkg vaj fél citrom, 1 evőkanál kanál liszt, 1 evőkanál méz, 2 dl tej, 1 kávéskanál őrölt fahéj.

Elkészítése: Az almát kimagozzuk, kis darabokra vágjuk, s azonnal összekeverjük a citrom levével, hogy ne barnuljon meg, a citrom rostját is hozzáadjuk. A vajat felforrósítjuk, és beletesszük a gyümölcsöt, s puhára pároljuk. Meghintjük egy csapott evőkanál liszttel, és állandó keverés közben hozzáadjuk a tejet, felforraljuk, fahéjjal ízesítjük, és addig főzzük, míg besűrűsödik. Hagyjuk hűlni, majd hozzákeverjük a mézet, és botmixerrel pépesítjük. 

Bodzatallérok

Hozzávalók (2 személyre): 2 bodzavirág, 2 tojás, 2 kanál liszt, 2 kanál cukor, kb. 2 dkg vaj, késhegynyi só.

Elkészítése: A tojást fehérjére és sárgájára választjuk szét. A fehérjét a csipet sóval kemény habbá verjük, hozzáadjuk a cukrot, a sárgáját, a lisztet, és végül ollóval belevagdossuk a tenyérnyi bodzavirágfejekről a kis virágokat, bele a masszába, s óvatosan bele is keverjük.

Egy palacsintasütőt felforrósítunk, és vékonyan megkenjük vajjal, és kiskanálnyi halmokat teszünk a serpenyőbe, kb. annyi ideig sütjük az egyik oldalát, mint egy palacsintát, s máris megfordítjuk, s a másik oldalát is egy-két másodpercig sütjük.

Az almamártással tálaljuk, tálaláskor egy kis őrölt fahéjjal meghintjük.

Honnan nézve?

Reggel nekiszaladt a kezemnek a konyhakés. A családnak főzendő székelykáposztához igyekeztem levágni a bőrt a csülökről, és hogy hogyan történt, fogalmam sincs. Valahogy megugrott a kés, és a bal kezem középső ujjának szaladt. (Csak nagyon éles késeket vagyok hajlandó használni, és ez ilyen ritka esettől eltekintve, ez nagyon hasznos.) 

Egy pillanat alatt korlátozott lett a „használhatóságom”. Ilyenkor veszem észre, hogy mennyire fontos minden porcikánk. Ez a kicsi seb befolyásolja az egész napomat. Reggel még a géppel sem tudtam írni, aztán a gyerekek között volt téma délelőtt. Most már – az egész napos kezelgetés után – tűrhető állapotban van. Igazából semmi az egész, csak azért elgondolkoztatott. 

Ha ennyire fontos minden négyzetcentiméterünk (nem sokkal nagyobb a seb a kezemen), és minden porcikánk meghatározott és ennyire összetett funkcióval bír, akkor hogyan tudunk a csodálat és az ámulat érzése nélkül gondolnunk az emberre, mint olyanra, és magunkra, mint az emberiség egy személyére? Pedig megtesszük. Természetes, ami van. Hogy mekkora csodahalmaz közepén élünk, azt csak akkor érezzük meg, ha valami híja lesz. Mekkora csoda, hogy van kezünk, a kezünkön ujjaink, s ezeket úgy tudjuk használni, ahogy tudjuk… 

Éveken át küzdöttem egy szörnyű, magamnak megfogalmazott elvárással, amit kb. úgy lehetne szavakba foglalni, hogy „a maximum a minimum”. Most már érzem, hogy ez borzasztó. Mert így csak elégedetlenek lehetünk. Hiszen, ha csak egy hajszálnyi hiányzik a lehetséges legtöbbtől, máris kevesebb az elégnél. 

Sokkal hasznosabb, ha azt látjuk, hogy mi mindenünk van, mint azt, hogy mi hiányzik a tökéleteshez. Ha tudunk örülni a kis eredményeknek is, az apróságoknak, sokkal jobb az életünk minősége, mintha azon görcsölünk, hogy mi az, ami még hiányzik. Hiszen mindig hiányzik valami. Mindig lehetne jobb, több, szebb. 

Nem most találom ezt fel, ez tipikusan az a dolog, hogy a pohár félig üres vagy félig van tele. És az is illik ide, amit Ircsike mondott a mai kommentjében: sok kicsi sokra megy. De ezeket a szinte közhelyszerű ismert tapasztalatokat is érdemes néha felidéznünk, és szerencsésebb, ha ehhez még az ujjunkat sem kell elvágnunk. 

Holnap folytatjuk.

122. Zöldségnapra: sarlat-i krumpli (pomme sarladaise) + Aki a kicsit nem becsüli…

A pomme sarladaise híres francia Dordogne megyei sültkrumpli, melyről egyszer majd még írok, talán akkor, amikor lesz vargánya már a piacon, mert ez az étel - ami klasszikusan a Saral-i kacsa confit körete -, így hús nélkül is ünnepi étellé tehető egy kis vargányával. Egyébként a hazájában szarvasgombával is készítik – persze kacsa vagy libacomb mellé (aranyárban). De most maradjunk a teljesen hétköznapi, gyorsan elkészíthető és igen finom változatnál.

Sarlat-i sültkrumpli

Hozzávalók: 0,5 kg krumpli, 2 csapott evőkanál libazsír, 1 fej vöröshagyma, 4 gerezd fokhagyma, 1 kiscsokor petrezselyemzöldje, só, bors.

Elkészítése: A krumplit meghámozzuk, szárazta töröljük, 3-4 mm vastag karikákra vágjuk. A hagymát megtisztítjuk, felaprítjuk. A libazsírt felforrósítjuk, és a krumplikarikákat beletesszük úgy, hogy ne legyenek összeragadva, a serpenyő rázogatásával, kevergetéssel úgy sütjük a krumplit, hogy egyenletesen piruljanak a darabok. Mikor már a szeletek mindkét oldalukon pirulni kezdenek, hozzáadjuk az apróra vágott vöröshagymát és a zúzott fokhagymát. Szép barnára sütjük, de figyelünk, hogy ne égjen meg. Mikor kész, sóval, borssal ízesítjük, megszórjuk apróra vágott petrezselyemzölddel. Valami kedvelt tavaszi salátával tálaljuk. 

Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli

Felemás viszonyban vagyok a közmondásokkal. Nagyon sok bölcsességet tartalmaznak, de vannak közöttük kevésbé hasznosak. De ez a fenti igen hasznos megfigyelés szerintem is. Gyakran előfordul ugyanis, hogy nagyon jó elképzelések, célok azért futnak zátonyra, mert dupla vagy semmire játszunk. Ha nem kaphatunk meg mindent az adott területen, akkor fel is adjuk, akkor nem is kell belőle semmi. 

Hát, nem tudom, hogy ez mennyire bölcs megoldás. Ha nem tudok lefogyni harminc kilót, amennyit kellene, akkor nem érdekel az egész. Akkor még várok a csodára. Ha nem lehetek modell-alkat, akkor már nekem úgyis mindegy. Ha nem élhetek palotában, akkor belefekszem a sárba?

Eszembe jut az öreg halász telhetetlen feleségéről szóló mese, aki mindig újabb és újabb ajándékokat kért az aranyhaltól, majd visszajutott a nyomorúságos kunyhójába. Mert aki a kicsinek nem tud örülni, annak a világ minden kincse, a világ minden eredménye sem lenne elegendő. 

Ha úgy érezzük, hogy fölöttünk állandóan csak felhők tornyosulnak, akkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben vagyunk képesek egyáltalán elégedettséget, örömet érezni valamikor is. Az apró örömök, az apró sikerek építik fel az életünk nagyobb örömeit, sikereit. Ha nem becsüljük a kisebb dolgokat, mi a biztosíték arra, hogy a nagyobb elégedettséggel töltene el? Lehet, hogy a többel is épp oly elégedetlenek lennénk… Aki hű a kicsiben, hű tud lenni a nagyban is. De aki a kicsivel nem tud mit kezdeni, az hogyan élné meg a többet? Kell mindig újabb és újabb feltétet teljesítenünk az örömhöz? Milyen fokban fejlett az a képességünk, hogy észrevegyük mindazt a jót és szépet, amivel rendelkezünk?

Talán valamikor az elején mondtam, hogy borús pillanatainkban igen hasznos, ha írunk egy listát mindarról a jóról és szépről, amivel rendelkezünk, ami körülvesz bennünket. 

Megvan még az a kockás füzet? Kerülnek bele most is bejegyzések? Mi lenne, ha megkeresnénk ezt a listánkat, vagy ha nincs meg, elkészítenénk most?

Holnap folytatjuk.

121. Hirtelensült hús vadsnidlinges salátával + Vissza a kerékvágásba

A hirtelensült hús valójában egyszerű natúrszelet, csak gyerekkoromban így neveztük. Hogy honnan az elnevezés, nem tudom, lehet, hogy valami családi hagyomány, de az is lehet, hogy a gyereknyelv nevezte így, de nem lehetetlen, hogy tényleg ez a „hivatalos” konyhai elnevezése ennek az ételnek.  Most így jutott eszembe a neve. Őrizze meg ezt így ez a blog. Az én fejemben az különbözteti meg a natúrszeletet a hirtelensülttől, hogy a natúrszeleten nálam nincs liszt. De ez könnyen lehet, hogy csak az én elképzelésem erről a dologról. Örömmel veszem, ha valakinek van erre vonatkozó tudása, amit meg is osztana velem. 

Hirtelensült hús

Hozzávalók: fejenként 2 szelet kb. fél cm vastag, zsír és csont nélküli sertéskaraj, 1 evőkanál liszt, só, zsír a sütéshez.

Elkészítése: A húst egy kicsit kiklopfoljuk, megsózzuk, és mindkét oldalát lisztbe mártjuk. A zsírt felforrósítjuk, és a hússzeletetek mindkét oldalát annyi ideig sütjük, míg a liszt éppen pirulni kezd. (A lehető legrövidebb ideig kell csak a húst sütni, hogy éppen ne legyen már nyers, de ki se száradjon.)

Vadsnidlinges saláta

Hozzávalók: 1 fej saláta, 1 nagy csokor vadsnidling, 1 csokor medvehagyma, 1 csokor petrezselyemzöldje, 2,5 dl tejföl, 1 evőkanál ecet, 1 kiskanál méz, 1 kávéskanál só.

Elkészítése: A tejfölt az a mézzel, a sóval és az ecettel alaposan elkeverjük. A vadsnidlinget és a medvehagymát és a petrezselyemzöldjét apróra vágjuk, a salátát kicsi darabokra tépkedjük és a tejfölbe keverjük.

Megjegyzés: Hasonló jellegű salátát kapunk úgy is, ha a vadsnidling helyett 3-4 szál újhagymát vágunk össze a zöldjével együtt. A medvehagyma helyett 3 gerezd foghagymát is használhatunk.

Vissza a kerékvágásba

Rendhagyó napokat éltünk az elmúlt időben. Legalábbis én. Most egy nyugalmasabb időszakot remélek. Egy kicsit több tudatos időbeosztással, több pihenéssel, ugyanakkor egészségtámogató mozgással is. A heti egy nap méretkezési alkalom, grafikonrajzolás is áldozatul eshet a rendkívüli eseményeknek. Ha el is maradt volna az utóbbi időben, az nem ok arra, hogy végleg megfeledkezzünk róla. Tudjuk a lelkünk mélyén, ha nem mutatna kedvező számot a centi vagy a mérleg, és ilyenkor rendre „elfelejtjük” az ellenőrzés napjait. Nos, ezeket érdemes visszahozni, mert ilyenkor lehet nagyon visszacsúszni a nemkívánt tartományba. 

Már régi megfigyelésem, hogy sokat hozzáad a napom eredményességéhez, ha reggel van erőm egy kicsit átmozgatni a tagjaimat. Igazából nem valami nagy dologra gondolok. Persze, akinek van ereje, hajlandósága ideje reggel futni, úszni vagy egyéb hasonló komolyabb mozgásba fogni, az nagyon jó, de nem sok ilyen embert ismerek. 

Néha születnek nagy elhatározások, hogy majd így meg úgy kezdjük a napot, uszodával, biciklizéssel, futással, és megy is ez egy-két napig, de aztán rendre közbejön valami. És a kevés igen elszánt embert kivéve enélkül éljük az életünket. De néhány tudatos mozdulat, az ösztönös nyújtózkodás kiterjesztése, néhány mély levegő a nyitott ablak előtt, az izmok átmozgatás, egy kis vérkeringés-javító önmasszázs néhány perc korábban kelést megér. 

A különleges alkalmak a maguk mozgalmasságával a változatosságot jelentik az életünkben. Ez nagyon fontos, de legalább annyira fontosak a nyugalmasabb „szürke hétköznapok”. Mint annyi másban, ebben is az arányok a fontosak. Mindennek megvan a maga szerepe, mint az ételben az egyes alkotóelemeknek. Bármiből túl sok éppen annyira rossz, mint túl kevés. A harmónia a kulcsszó.

Holnap folytatjuk.