236. Húsnapra: Pirított máj paprika-paradicsomsalátával

Az ételek mindig változatokban élnek. Talán ezért lenne érdemes úgy írni, hogy pirított máj, ahogy én készítem. Ez most inkább magyarázkodás, mert semmi különös nincs benne, inkább kevésbé fűszeres, mint általában, mert nem teszek bele se pirospaprikát, se majoránnát se semmi különös dolgot. Csak máj, hagyma, zsír, bors és só. Ennyi. De jó. 

Pirított máj

Hozzávalók: 80 dkg sertésmáj, 2 fej hagyma, 1 evőkanál sertészsír, bors, só.

Elkészítése: A májat megmossuk, megtörüljük és kb. 1 cm vastag (2-4 cm széles) szeleteket vágunk belőle. A hagymát apróra vágjuk, és a zsíron aranysárgára pirítjuk. Hozzákeverjük a májat, megborsozzuk (bánjunk vele bátran), pár percig kevergetve pirítjuk, amíg éppen átsülnek a szeletek. Forrón tálaljuk, tálaláskor sózzuk meg.

Paprika-paradicsomsaláta 

Hozzávalók: 1 fej vöröshagyma, 4 nagy piros húsos paprika, 4 paradicsom, 1 kiskanál só, 1 evőkanál cukor, 1 evőkanál ecet.

Elkészítése: A hagymát nagyon apróra vagy hajszálvékony szeletekre vágjuk. A salátástálba tesszük, megsózzuk, jól összekeverjük. A paprikát és a paradicsomot is vékonyan felszeleteljük, és a hagymához adjuk, megszórjuk a cukorral, hozzáadjuk az ecetet és óvatosan összekeverjük. Egy keveset pihenni hagyjuk tálalás előtt.

Lassíts! 

Történt már veled olyasmi, hogy úgy érzeted, az ebéd közepén jársz, csörgött a telefon, valami bőbeszédű ismerős hívott, (vele a legrövidebb beszélgetés is negyed óra), s mire letette, már nem is voltál éhes.

Ha ilyesmi előfordult már velünk, akkor saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy a jóllakottságot érzékelő „berendezésünk”, bizony gyakran fáziskésében van. El kell telnie egy bizonyos időnek, amíg megérezzük, hogy eleget ettünk. Azok az emberek, akik szép lassan, komótosan falatoznak, könnyebben beérik kevesebb étellel, mert az szervezetüknek van ideje érzékelni a helyzetet és jelezni, hogy ennyi éppen elég volt. 

Én sajnos a gyorsan evők táborába tartozom. Ez a szegedi menzán vált egyértelművé számomra, amikor a legjobb barátnőmmel mentünk mindig együtt ebédelni, s mivel az alumíniumtálcán egyszerre hoztuk ki a levest a másodikkal, én már mindkettővel végeztem, mikor ő még csak a leves felénél tartott. 

A pörgős élet, a rohanás, a „több a feladat, mint az idő” szorításában telő napjaink még inkább a gyors evésre sarkallnak. De ha tudjuk, hogy sokkal hasznosabb lenne számunkra, ha lassan ennénk, meg is találhatjuk a módját, miként érjük ezt el. Vannak erre különböző trükkök. Mondatjuk, hogy akkor sem fogunk másba legalább húsz-harminc percig, ha már megettünk mindent (no, és evés közben csak az ételre figyelünk). Van, aki arra esküszik, hogy akárhányszor megrágja a falatot mielőtt lenyelné, lehet ez is, még úgy is, hogy én nem választanám ezt a módszert. De lehet számtalan egyéb ötlete is valakinek. Megtalálhatjuk a személyre szabott módszerünket. A lényeg az, hogy adjunk időt testünknek, hogy érzékelje és jelezze a jóllakottságot. 

Holnap folytatjuk.