138. Zöldségnapra: krumplipüré-variációk

A krumplipüré az egyik legelterjedtebb köret, és a legközismertebb ételek egyike. De érdemes mégis néhány szót vesztegetni rá. Ugye, én is köretnek írom, de az eMpszi ajánlása szerint nem húsok mellé érdemes készíteni.  Viszont nagyon hálás, millióféleképpen variálható és ezért végső soron igen érdekes étel. Változatosan elkészített zöldségekkel, salátákkal, mártásokkal nagyon kiváló egy-egy zöldségnapra.

Krumplipüré, ahogy a nagyanyáinktól tanultuk

Hozzávalók: 80 dkg „szétfövős” krumpli, só, 8 dkg (olvasztott) vaj 2 dl (meleg) tej.

Elkészítése: A krumplit meghámozzuk kockákra vágjuk, sós vízben megfőzzük. Leöntjük róla a vizet, burgonyatörővel összetörjük, hozzáadjuk a vajat, a tejet, és habosra keverjük.

Franciás változat, ha héjában főzzük meg a krumplit, meghámozzuk és villával összetörjük, majd olívaolajat adunk hozzá és megborsozzuk. 

A héjában főzést mindenképpen ajánlom. Mert sokkal ízletesebb marad a krumplink így. Arra viszont érdemes figyelni, hogy a főtt krumplit, olyan melegen hámozzuk meg, törjük össze, amennyire csak a kezünk bírja, mert a kihűlt krumpli nagyon sokat veszít a minőségéből. A habosra keverés is elhagyható, bár akkor inkább a tört krumpliról beszélünk. Akár püré, akár tört krumpli nagyon jól ízesíthető vajon pirított hagymával vagy fokhagymával. Színezhető különböző dolgokkal, zöldre spenóttal, rózsaszínre céklával, sárgára sütőtökkel, kurkumával, csak most, ami hirtelen eszembe jut. Egy-egy fűszerrel – petrezselyemzöldjével, rozmaringgal, bazsalikommal, erdei ételek fűszereivel, szintén elérő karakterű ételt varázsolhatunk a krumpliból. De akár hagyományos értelemben köretként is értelmezhető zöldségpörköltek, zöldségtokányok, bundázott zöldségek mellett. 

Egy-egy mártással is nagyon kiváló ételt kaphatunk a krumplipüréből. Itt a képen láthatót éppen sóskamártással tálaltam, egy csepp reszelt sajttal és snidlinggel tettem kívánatosabbá. A szerecsendió igen jó fűszer ehhez az összeállításhoz, így ebből is került rá egy kevés tálaláskor.

Család mellett

Többször találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy azért is nehéz lefogyni, mert akkor kétfelé kell főzni, a karcsúsodni vágyó étkezése eltér a családétól, és ez nincs jó hatással a családi közösségre.

Való igaz, ez így nem lenne jó. Viszont hosszú évek tapasztalatával a hátam mögött mondhatom, hogy egy kis odafigyeléssel elég könnyen megoldható, hogy a családtagoknak is megfeleljen az általam ajánlott étrend. Igen, azt tényleg nem ajánlom, hogy az egész család asztalára négynaponta csak gyümölcsöt tegyünk. De ezek a napok alkalmasak arra, hogy akkor főzzük azokat az ételeket, melyek közkedveltek ugyan, de nehezen illeszthetők az ételtársítás elveivel. De ez csak a súlycsökkentés időszakára és a gyümölcsnapokra – azaz csak négynaponta – fordul elő. Így szó sincs arról, hogy hosszabb időre „kivonjuk magunkat a családi forgalomból”.

Megint nem kérkedésből mondom, csak megerősítésként, hogy lehetséges dolog, amit ajánlok, hogy ezt az időszakot én, a táplálkozási újításokra kevésbé fogékony férj és ezt nem is igen toleráló nagymama mellett, napontafőzős, kamaszfiús családban csináltam végig úgy, hogy nem túl sokat vettek észre belőle a családtagjaim. 

Néhány nagyon egyszerű megoldással a tejesen megszokott ételeket is átalakíthatjuk az ételtársítás elvei szerint. Talán nézzünk néhány konkrét példát.  Az egyik legkönnyebben megváltoztatható szokásunk, hogy liszttel sűrítjük az ételeinket. Nem az a kérdés, hogy rántás vagy habarás, hanem az, hogy minek a liszt a főzelékekbe? Ez most így egy kicsit furcsán hangozhat, de valójában úgy gondolom, hogy eredetileg éppen azért született meg a sűrítés szokása, hogy tartalmasabb, kalóriagazdagabb legyen az étel a kemény fizikai munkához. De ma már hol van az a kemény fizikai munka, amelyhez ez az energiamennyiség kell? Így bátran el is hagyhatjuk ezt a megoldást. Persze, csak úgy, hogy az az étel még a megszokott legyen. Könnyen megoldhatjuk ezt úgy, ha a lényeget adó főzelékféle egy részét pépesítjük ahelyett, hogy liszteznénk. Pl. hosszú évek óta nem teszek rántást pl. a bablevesbe (de egyéb hasonló levesekbe sem), s eddig még senkinek sem hiányzott. Érdemes megpróbálni. A legtöbb főzeléknél a megpárolt zöldség egy részét turmixolom le liszt helyett, s még az anyukának sem érzi úgy, hogy szokatlan lenne neki, amit főzök. 

A másik nagy ételcsoport a rakott-töltött zöldségek darálthúsos töltelékjében a rizs. No, itt több megoldás is van. A rizsnek egyszer az a szerepe, mint az előbb a rántásnak, azaz olcsóbban adjon tömeget, kalóriát. Másodszor pedig a töltelék lazítása. Ha egy egészen kevés rizst teszünk a töltelékbe – csak a megszokás kedvéért – bőven belefér abba az egy szelet kenyérnyi szénhidrátba húsnapon is nyugodt lélekkel fogyasztható. De nagyon jó ételt kapunk úgy is, ha a darál húst a rizzsel keverés helyett hagymán megdinszteljük egy kicsit és pl reszelt sajtot keverünk bele. De nagyon remek – ajánlom mindenkinek – olyan fasírtot készíteni, melyben az áztatott kenyér helyett apróra vágott spenóttal lazítjuk a húst. De igazából az a legjobb, ha mindenki a saját szája ízének megfelelően gondolja át ezeket a dolgokat.

Már a könyv írásakor is fontos kérdésnek gondoltam ezt, írtam akkor:

„… Hozzáfogtam heti étrendjeink tudatos megtervezéséhez. Úgy válogattam össze az ételeket egy-egy hétre, hogy az egyes napok menüje illeszkedett az én diétás napjaimhoz, és úgy variáltam az ételeket, hogy lényegében kis változtatással ugyanazt ettem, mint a család többi tagja, és az ételtársítási szabályokkal semmiképpen össze nem egyeztethető ételeket főztem nekik akkor, amikor nekem gyümölcsnapom volt.

Ez csak első hallásra tűnhet bonyolultnak, a gyakorlatban sokkal egyszerűbb. Például húsnapon – így neveztük a „fehérjenapot” – kihagyom a krumplit, a rizst, a tésztát, és csak salátát vagy főzeléket eszem a húshoz. Attól a többiek még ehetnek más köretet is. Keményítőnapon – amit otthon csak zöldségnapnak hívunk – a krumplipaprikásból átadom a többieknek a kolbászadagomat, vagy bablevesemből a füstölthús-darabot. Nem eszem süteményt, csak tésztanapon – ami a szénhidrátnap házi használatú neve –, de akkor lehet, hogy mást nem nagyon. Vagy ha, például, ezen a napon pizzát sütök, akkor magamnak mindenképpen zöldségeset, és sajtot is csak a többiek adagjára teszek. Kisebb-nagyobb fejtörésekkel, úgy érzem, sikeresen vettem ezt az akadályt. Még kedvemet is leltem abban, hogy újabb és újabb ételeket fedezek fel vagy könyvekből, vagy csupán a fantáziám segítségével. Aki igazán szeret enni – hát én szeretek –, annak a főzés nem feltétlen teher; lehet alkotás is!”

Holnap folytatjuk.

137. Húsnapra: sajtos spárgamártás és kapros karalábémártás kacsapecsenyével

Igen, egy étel megnevezésében éppen fordítva van a megszokott sorrend. Nem a mártások vannak a pecsenyével, hanem a pecsenye a mártásokkal. De most ez direkt így van, mert kacsacomb volt már itt, de ezek a mártások még nem. És különben is nem csak a kacsacombhoz finomak ezek.

Sajtos spárgamártás

Hozzávalók: 0,5 kg spárga, 5 dkg vaj, 10 dkg reszelt (trappista) sajt, 4 evőkanál tejföl, késhegynyi őrölt bors, késhegynyi kurkuma, három csipet sáfrányos szeklice.

Elkészítése: A spárgát meghámozzuk, vékony karikákra vágjuk, és a vajon megpároljuk. Botturmixszal pépestjük, visszatesszük a tűzre, hozzákeverjük a tejfölt és a reszelt sajtot. A fűszerekkel ízesítjük.

Kapros karalábémártás

Hozzávalók: 2 kisebb karalábé, egy csokor kapor, 5 dkg vaj, 1 kiskanál liszt, 2 dl tej, só.

Elkészítése: A karalábét meghámozzuk, és kis kockákra vágjuk, a vajon megpároljuk. A kaprot is apróra vágjuk, és a karalábéhoz adjuk, s együtt pároljuk pár percig. Megszórjuk a liszttel, hozzáöntjük a tejet, összeforraljuk. Hagyjuk egy kicsit hűlni, botmixerre pépesítjük, még egyszer átforraljuk.

Megtalálták az elhízás génjét

…olvasom ma egy cikkben. http://index.hu/tudomany/2011/05/17/megtalaltak_az_elhizas_genjet/ Hát ez igazán remek! Akkor most örülhetünk? Hát persze, hogy örülhetünk, mindig érdemes örülni. No, nem ennek a hírnek elsősorban, de akár ennek is. Bárminek, aminek csak lehet. Mert még az is lehet, hogy ez hasznos lesz valahol, valamire és az jó. Káros csak akkor lehet, ha most azt gondolja ennek a hírnek a hallatán bárki is, hogy no, lám, itt van már a Kánaán. Már csak egy kis türelemre van szükség, és máris receptre felírja a körzeti orvos a karcsúságot. Hát, ebben reménykedni eléggé naiv dolog, és ebből kifolyólag elég veszélyes is. 

Mert nyilván van valami a testünkben, amit okozza azt, hogy az egyik ember elhízik a másik meg nem. Igen, mindazzal együtt, amit mondok, vallom, hogy valami biológiai (legyen ez akár genetikus) oka van az elhízásnak. Vagyis gondolom, hogy van a testünkben valami, amit bizonyos hatásokra bekapcsol, és mindent latba vet, hogy tartalékokat képezzen rajtunk. De azt nem gondolnám, hogy ez a valami az oka a tartalékképzésnek. És, majd ha ezt megtalálják, beazonosítják, akkor majd „ki tudják műteni” valami ilyesmi, és akkor majd nem lesz ott, és nem fogunk elhízni. 

Én sokkal inkább úgy gondolom, hogy ha ott van az a gén, az olyan, mint egy riasztó egy házon. Nagyon, nagyon kellemetlen tud lenni, ha egy riasztó bekapcsol, és vészszirénaként fellármázza az egész környéket. Ennél már csak az a nagyobb baj, ha nem kapcsol be, amikor kéne, és a rablók szabadon garázdálkodhatnak a házban. A riasztó visításának elkerülésre nem az a legjobb ötlet, hogy kiiktatjuk a riasztót. Nem baj az, ha megszólal, amikor itt az ideje. 

Persze, ez a párhuzam csak akkor értelmes, ha valaki hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy a túlsúly tünet. Igen, tudom, ezzel nem sokat mondtam. Mert tüntet, tünet, de minek a tünete? És való igaz, nincs erre egyértelmű válaszom. Valaminek, aminek az életünkben máshogy kéne lenni, mint ahogy van. Tehát annak a tünete, hogy nem figyelünk eléggé magunkra, nem érvényesítjük eléggé a valós és hosszú távú érdekeinket akár önmagunkkal szemben sem. Vannak olyan szokásaink, melyek nem a hasznunkra válnak…

Szóval, addig, amíg nincs karcsúság kapszula (ahogy boldogság, gazdagság, nyugalom, siker stb. kapszula sincs), addig még jó ha folytatjuk az önismereti kalandunkat. Szóval, megtalált gén ide vagy oda…

Holnap folytatjuk.

136. Gyümölcsnapra: májusi cseresznye, no, meg egy kis banán

Szombaton láttam az idén először cseresznyét a piacon. No, ez még nem sokkal több, mint egy mag, de azért mégis…:) már friss idei gyümölcs, ami ráadásul egészen biztosan szabadföldi és hazai. Az igaz, hogy kicsit kevéske lenne gyümölcsnapi ebédnek, de ha – mondjuk – azt választjuk, hogy néhány szemet kimagozunk és banánnal összeturmixoljuk máris egészen tápláló és finom gyümölcskrémet kapunk, s emellé még szemezgethetjük az új cseresznyét.

A felhők felett mindig kék az ég

Mi értelme is van, hogy egy ilyen nagy közhelyet ide leírok? Mondjuk, engem alkalom adtán megvigasztal. Itt vagyon most a májusközepi őszies hangulatban, aztán ez eléggé rányomja a bélyegét a napomra. Valahogy nehéz dolgok voltak ma az embertársaimmal. Most ragozhatnám itt, de minek. Úgysem az a fontos, hogy kivel, mikor és hol nem stimmeltünk, inkább csak maga tény. 

Mitől van az, hogy az emberek összesúrlódnak? Egyszerű ez, de mégis bonyolult. Ütköznek az érdekek, és az érdekek ütközése leginkább abból fakad, hogy az értékek ütköznek, az, hogy kinek mi a fontos éppen most. Lehet, hogy az illető csak fel akarja hívni magára a figyelmet, mert szüksége lenne az embertársa támogatására, csak éppen úgy csinálja, olyan viselkedéssel szeretné ezt elérni, ami a másikat bántja, sérti. És akkor nem támogatás, hanem éppen elutasítás fakad az egész akcióból, ráadásul az embertárs napja is megy a lecsóba. Vagy azért mond valamit valaki, hogy a saját önbecsülést növelje, és arra sem figyel, hogy ezt úgy teszi, hogy a másikat tapossa a sárba. 

Nem hiszek abban, hogy az emberek direkt azért bántanák a másikat, hogy a másinak rossz legyen. Legalább is az elsődleges cél biztos, hogy nem ez. Az emberek ennél egocentrikusabbak. Lehet, hogy direkt bántja a másikat, de a végső célja nem az, hogy a másik rosszabbul legyen, hanem az, hogy ő legyen jobban, akár a másik fájdalma árán is. (Ilyenkor a bántóban fel sem vetődik, hogy a másik is érző lény.) Tehát, minden konfliktus abból fakad, hogy a konfliktus kezdeményezője jobban akar lenni. Meggondolatlanul vagy bármi áron. Persze ez egy cseppet sem etikus, és egy cseppet sem elfogadható, hogy ezt az én bánásom árán akarja elérni. De nekem segít mégis, ha erre gondolok. Könnyebb. Könnyebb arra gondolni, ha pl. egy gyerek durván pimasz volt, hogy ő akart jobban lenni, csak rossz útját választotta, minta azt képzelném, hogy direkt nekem akart rosszat. Nem, ezt nem szoktam hinni. Sokkal jobb nekem, ha jóhiszemű vagyok. És az önbecsülésem sem függ az ilyesmitől, csak fárasztó és szomorító maga a tény, hogy ilyenek vannak. 

És ilyenkor jön jól, ha ragaszkodunk az evésidőkhöz. Mert ilyenkor jön az erőteljes késztetés az evésre, hogy legalább valami jó legyen. De már elmúlt az evésidő. Így könnyű amellett dönteni, hogy nincs evés. És különben is a felhők fölött nincsenek felhők.

Holnap folytatjuk.

135. Tésztanapra: Akácvirágos palacsinta

Tombol az akácszezon. És az akácvirág finom dolog. Ahogy már mondtam a vad dolgokkal, a gyűjtés helyére kell figyelni, nehogy szennyezett legyen, amit gyűjtünk, és még arra is hogy lehetőleg rovarok se legyenek a virágban, hiszen nem húsnapi ajánlat következik. Kmmm…:)

Hozzávalók: 3 tojás, 3 evőkanál cukor, 1 kávéskanál só, 15 dkg liszt, 3 dl tej, 1,5 dl szénsavas ásványvíz (szódavíz),30 dkg akácvirág (már szára nélkül), 1 dl olaj a sütéshez. 

Elkészítése: A megmosott akácvirágot a virágfürtökről leszedjük. A tojást a cukorral és a sóval kikeverjük, hozzáadjuk a lisztet, majd apránként a tejet és a vizet, végül belekeverjük a virágot. Felforrósítjuk a palacsintasütőt, kevés olajat öntünk bele figyelve, hogy a sütő egész felülete olajos legyen. Egy kisebb merőkanálnyi tésztát teszünk a sütőbe, a konyhai tálalókészlet rácsos lapátjával (spatula) segítségével eligazgatjuk, egy kicsit le is nyomkodjuk a virágokat (Így a szirmok közül a tészta kifolyik és elterül a sütőben.) Néhány perc sütés után óvatosan megfordítjuk, s megsütjük a másik oldalát is.

Tálalás: Melegen, egy kis fahéjjal megszórva kajszilekvárral tálaljuk. De nagyon finom darát mákkal megszórva, akácmézzel is.

Kármentő

Hát, lehet, hogy már mániámmá vált, hogy bármiről legyen is szó elkezdem mérlegelni, hogy az illető dolog hogyan illeszkedik bele a világ általam elképzelt rendjébe. Főleg akkor van ez, amikor valami nem éppen úgy van, ahogy szeretném, rögtön igyekszem megnézni, hogy mindenek ellenére mi jót is hozhatnék ki belőle. 

Nos, tegnap valahogy a képernyők elé ragadtam. Ebben az a nagyon nem jó, hogy ha kizökkenek a megszokott ritmusomból, akkor elég nehezen találok vissza, és az feleslegesen viszi az energiámat. Éjszaka is éjfél elmúlt már, amikor lefeküdtem, és nehezen aludtam el, és akkor is jó ideig az alvásnak az a fajtája jött csak el, amikor azt álmodom, hogy nem tudok aludni. (Talán éppen a közelgő telihold volt rám olyan hatással, vagy a súlyos bodzaillat, esetleg az őzek „ugatása”, vagy a nap kérdései…) Persze, reggel azért felkeltem időben, mert mára már megvoltak az elképzeléseim, aztán, ha a dominóelvet hagyom érvényesülni, akkor nem jövök helyre egy ideig.

De hát ugye nem pihentem eleget, és a kialvatlanság hizlal, és a fáradságevés is veszélyeztet ilyenkor, ezért nem voltam ettől az állapottól túl boldog. De azért valamit csak kell találnom, hogy mi is a hozadéka ennek a ritmuszavarnak, mi az, aminek létrejöttéhez éppen ez kellett. Pl. nem született volna meg a medvecukros bejegyzés (könnyen lehet, nem is lett volna kár érte, de ilyen helyzetben ezt most már minek is mérlegelni :) ), és nem gondolkodtam volna el Wolf Kati kapcsán az élet néhány dolgáról. 

Mondjuk, hogy mit is gondolok arról, hogy miért jó és miért rossz a versengés, mikor miért hasznos a a „vagy-vagy”, és mikor járnák sokkal jobban az „is-is”-sel. De erről majd írok, mert ez nagyon fontos, és elsősorban nem a dalverseny miatt. (Szóval: A versenyről, mint olyanról, a versengésről majd még akarok bölcsködni, csak jusson eszembe!) Meg arról is, hogy azért soványnak sem jobb lenni, mint kövérnek, mert így az embernek még jószándékkal is beszólhatnak – akár ország-világ előtt is -, hogy egyen többet, és hízzon egy kicsit. Nem tetszett ez nekem, mert úgy érzem, a testsúly és az evési szokások emlegetése eléggé intim dolog, de erről is beszélhetnénk még. 

Aztán az is elgondolkoztató, hogy miből fakadnak azok a gondolatok, amelyek nehezményezik, hogy egy-egy ilyen esemény kapcsán az emberekben akár még nemzeti érzés és felbuzdul. Nem lehet, hogy ez az egész ilyen irányú para kizárólag a vagy-vagy gondolkodásban létezik? Tudom, ez most így elég homályos, majd egyszer részletesebben is kifejtem. De emlékeztetőül ideírom, hogy alkalom adtán beszéljünk majd erről is. Arról, hogy az emberek tartoznak különböző közösségekhez, és jó is, hogy tartoznak, mert az is a biztonságérzet része. De mint mindent, ezt is lehet jól (számunkra hasznosan, jót hozóan) és károsan értelmezni (úgy, hogy fájdalom fakadjon belőle.)

Az akar lenni ennek a mostani szómenésemnek a lényege, hogy bármiből kihozhatjuk a jót és a rosszat is. Mert a dolgok olyanok, amilyenek. Pl. a megszólás nem ok, hanem szándék kérdése, de a legrosszabb helyzetek is szolgálhatnak a javunkra, ha ilyen szemmel vizsgáljuk meg őket. 

És a haszna meg talán annyi ennek a tegnap esti fennmaradásomnak, hogy most itt az internet nyilvánossága előtt tettem meg, amit egyébként csak úgy gondolatban gyakorlok, hogy egy-egy nem túl szerencsés körülményből hogyan hozzak ki valami hasznot. Mert érdemes megtalálni az hasznot bármiben, mert éppen annyiba kerül, mintha kárt találnám meg, aztán a haszon mégis jobb, mint a kár.  

Holnap folytatjuk.

Medvecukor - műsoron kívül

No, most ez egy műsoron kívüli bejegyzés. Csak mert nem hagy nyugodni a dolog. Azért érdekel, mert fura, hogy másként emlékszem.

Szóval, a Malackarajon medvecukorként említenek egy dolgot, ami  az az én emlékezetemben bocskorszíjként szerepel. Nem lényeges kérdés ez, és az sem alázna porig, ha rosszul emlékeznék, csak mégis érdekel, hogy hogy is van ez.

Az én emlékezetemben a  medvecukor kőkemény  fekete fényes rúd volt (mint a bakelit), aminek az íze valóban hasonlított a bocskorszíj  ízére. A bocskorszíj (amit a Malackaraj medvecukornak ír) hosszú rugalmas téphető ánizsos, édesség volt, kinézetre valóban olyan, mint a valódi bocskorszíj, vagy inkább mondjam azt, hogy bakancsba való cipőfűző, mert valódi bocskorszíjat nem túl sokat láttam. :)

Amit én medvecukornak tudtam, az nagyon kemény fekete rúd volt kb. 1-1,5 cm átmérőjű és kb. 15 cm hosszú,  késsel lehetett vágni, de inkább törni. Leginkább a felnőttek végezték a művelet, s nem mi, gyerekek, mert nem volt éppen egyszerű dolog. A nagy disznóölőkést rátették a fekete rúdra, és egy jó nagyot sóztak a  fokára, hogy letörjön a cukorból egy darab.

És volt még ebből a családból a Kasu cukorka. Pici fekete lapocskák zöld dobozban.

Tehát én három hasonló ízű és színű dologra emlékszem: medvecukor, bocskorszíj, és kasu.

Igazából nincs ennek jelentősége, csak furcsa. Bár most, ahogy már percek óta ezen gondolkozom, rémlik, hogy talán azt, amit én medvecukorként ismerek, nem is itt lehetett kapni, hanem Jugóban? A nagyapám szerette nagyon. Ők eredetileg zentaiak voltak. És ott is laktak a rokonaink, s jártunk is hozzájuk, amikor lehetett,  s talán azt a medvecukor onnan származott?

Tud valaki erről valamit - teljesen függetlenül a szokásos napi témánktól. :) :) :)

134. Zöldségnapra: gombás csicsókaleves

Télen egyszer főztem gesztenyés gombalevest. Ez hasonló ahhoz, csak most csicsókával készült. Hasonló, de mégis egészen más.

Hozzávalók: 4 db közepes csicsóka, 8 db közepes csiperke gomba, 2 sárgarépa, 1 petrezselyemgyökér, 1 fej vöröshagyma, 2-4 gerezd fokhagyma, 4 dkg vaj, 1 borókabogyó, 2 kis ág (vagy 2 csipet szárított ) kakukkfű, 4 babérlevél, só, bors, 2 evőkanál tejföl, fél citrom. 1,5 liter víz.

Elkészítése: A gombát leöblítjük, szárazra töröljük, a csicsókát, a hagymákat, zöldséget megtisztítjuk. A vajat felforrósítjuk, belezúzzuk a fokhagymát, majd rátesszük az apróra vágott vöröshagymát, a karikára vágott leveszöldséget, a negyedbe vágott majd vékonyra felszeletelt csicsókát és a felszeletelt gombát. Sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a babérlevelet, a kakukkfüvet, és az összezúzott borókabogyót. Felengedjük a vízzel, s addig főzzük, míg a répa megpuhul. (Addigra a többi is kész.) A tejfölt simára keverjük, apránként annyi levest adunk hozzá, hogy könnyedén a leveshez önthessük. Ha újból felforr, kész. Tálaláskor citromot adunk hozzá.

A fűnyíró és a többiek

Eléggé meg vagyok róla győződve, hogy az elhízás a biztonságérzettel van összefüggésben. És arról is eléggé meg vagyok győződve, hogy nem csak a túlsúlyos emberek érzik magukat sokkal bizonytalanabbul, hanem a többiek is, csak – mint már annyiszor mondtam – csupán abban látom a különbséget, hogy a túlsúlyra hajlamos „O” típusú ember szervezete így reagál a tartósan bizonytalan élethelyzetekre, a „I” típusúaké pedig máshogy, talán éppen kóros soványsággal. Csakhogy soványnak lenni trendi, így szegények még azt sem veszik észre olyan könnyen, hogy bajban vannak, s valamit tenniük kéne, csak úgy csendben őrlődnek. 

Szóval én végső soron egyáltalán nem bánom, hogy az O típushoz tartozom, azaz azokhoz az emberekhez, aki a nehézségek hatására túlsúlyt gyűjtenek. Mert ha tudom, hogy a túlsúly tünet, akkor már elkezdhetem keresni, hogy minek is a tünete éppen az én életemben, és hogyan is lehetne megoldani azt a problémát.

Ezért azt is érdemes átgondolni, hogy miből is adódnak ezek a bizonytalansági tényezők. Persze, van egy csomó zavaró élethelyzet, ami rajtunk múlik, de számtalan olyasmi van is, ami tőlünk, a mi viselkedésünktől függetlenül vesz körül bennünket.

Arról jutott ez most eszembe, hogy elromlott a fűnyírónk. A családunkban - Ferenc fiamat kivéve, aki jelenleg Norvégiában tartózkodik - igencsak módjával vagyunk megáldva műszaki érzékkel. Ha egy kínai nyelvű szöveget kell lefordítani, azzal semmi gond, de a fűnyíró, az már „kínai”. (Igaz, hogy Stihl – no, ócska szójáték volt, beismerem.) A lényeg, hogy engem személy szerint nagyon stresszelt, hogy sikerül-e végül a szaküzlet eladója szerint igen egyszerű műveletet elvégezni. (Persze, sikerült, csak paráztam rajta egy sort. ) 

Azért annyi hasznom volt ebből az egészből, hogy eszembe jutott erről a helyzetről, hogy nem kell különösebb nagy lelki válságokra, múltban megélt traumákra gondolnunk, amikor arról beszélünk, hogy bizonytalanság vesz körül bennünket. Annak idején, ha öregapám le akarta vágni a füvet, leakasztotta a kaszát, és levágta. Ha jött a tél, előtte bekészítették a tüzelőt, amiből a maga idejében megrakták a kályhát. És így tovább… 

Ezzel szemben kaszálni már nem tudunk, tehát ki vagyunk szolgáltatva a működőképes fűnyírónak, és ha elromlik a kazán, rendesen ki vagyunk szolgáltatva a szakembernek, különben megfagyunk – mert a kombi gázkazán még a fűnyírónál is bonyolultabb szerkezet. És hogy ezt le tudjam írni, és közzé tudjam tenni ezeket a szavakat, mennyi-mennyi technikai eszközre van szükség, amihez halvány hozzálövésem sincs, és ki vagyok szolgáltatva mindig valakinek, ha valami baj támad a gépezet körül.

Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy nem tetszik nekem a kényelmes élet és az internetes kommunikáció. Dehogynem! Tetszik. De ezzel együtt, vagy éppen ezért érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy mennyire vagyunk képesek tudatos és tudattalan szinten alkalmazkodni a világ ilyen iramú változásához. Ehhez a mérhetetlen és számunkra feldolgozhatatlan mennyiségű információhoz. Miért van az a gyakori érzésem, mintha egy körhintán ülnék, és csak száguldok a… sehova, és elmosódik körülöttem a táj? Mi másért, mint a körhintán, ahol nincs ideje a szememnek felfogni a mellettem elsuhanó képeket.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy most kesergek, gyorsan elmondom, hogy erről szó sincs. Csupán azt szeretném mondani, hogy érdemes ezzel a ténnyel is számolni. Ha tudatosítunk egy zavaró tényezőt, akkor már félig orvosoltuk is a bajt. Aztán meg mindenki a maga eszközeivel a másik felét is meg tudja oldani, ha tényleg zavarja a helyzet, amiben él. 

Holnap folytatjuk.

133. Húsnapra: tárkonyos rántotta tejfölös tavaszi salátával

Alíznál olvastam a minap  a zöldhagymaszáras, tárkonyos rántottát. Volt is minden itthon hozzá, és nagyon kíváncsi voltam rá. De aztán úgy alakult, hogy nem volt időm más ebédet csinálni. De tudtam, ha kolbász nélkül teszem az asztalra a rántottát, akkor nem leszek túl népszerű ezzel az ebéddel családi körben. (Mert nehogy még mindig tartson a böjt, hogy kolbász nélkül van a rántotta… ) Aztán úgy döntöttem, hogy az itthon megszokott rántottát összeházasítom a tárkonyossal, csinálok hozzá egy jó kis tejfölös tavaszi salátát, így két legyet ütök egy csapásra – kb. Jó döntés volt.

Tárkonyos rántotta

Hozzávalók: 8 dkg füstölt szalonna, 40 dkg füstölt kolbász, 8-10 tojás, 2 csomag újhagyma zöld része, 1 csokor tárkony, 1 dl tej, kevés só, 20 dkg reszelt sajt.

Elkészítése: A szalonnát kis kockákra, a kolbászt vékony karikákra vágjuk. Először a szalonnát tesszük oda, hogy kiolvadjon a zsírja, majd a kolbászt is hozzáadjuk. Közben a tojásokat leütjük, felverjük, hozzáadjuk a tejet, esetleg egy cseppet megsózzuk, de óvatosan, mert a szalonna és a kolbász is sós, a hagymaszárat és a tárkonyt is összevágjuk. Ha kiolvadt a szalonna zsírja, akkor a nagyját leöntjük, és az edénybe tesszük a zöldeket, átforgatjuk a szalonnával, kolbásszal, ráöntjük a tojást, és állandó keverés közben annyira sütjük meg, hogy még szaftos maradjon. Forrón tálaljuk, reszelt sajttal megszórjuk.

Tejfölös tavaszi saláta

Ebben a salátában tulajdonképpen az öntete állandó. Aztán attól függően, hogy éppen mi van a kertben - spájzban, változhat. Az alapja a fejes saláta, melyet apróra vágva teszünk az öntetbe. Tehetünk hozzá hónapos retket, újhagymást, (vad)snidlinget, medvehagymát, de bármi salátának alkalmas zöldet is, legyen az pitypanglevél, turbolya, salátaboglárka stb.

Hozzávalók: 4 dl tejföl, 1 evőkanál méz, 1 evőkanál (bor)ecet, 1 kávéskanál só. 1 nagy vagy két kisebb fej saláta, 2 csomag újhagyma, 1 csomag újfokhagyma.

Elkészítése: A tejföllel alaposan elkeverjük az ízesítőket, és az apróra vágott zöldeket is hozzáadjuk.

Mi újság?

Hogy telt a péntek 13? No, nem vagyok ám babonás, nem azért kérdezem, csak, mert éppen az jutott eszembe, hogy vajon kinek milyen napja volt ez? Itt a blogon elég érdekes dolog történt. Eltűnt a tegnapi bejegyzésem. De betettem újra, hogy ne hiányozzon.

Reggel ólmos fáradtsággal ébredtem. Huszonhárom éve nem ittam alkoholt (a kisebb fiam születése után alkoholallergiám lett), de úgy éreztem magam, mintha jócskán a pohár fenekére néztem volna. A gyerekekbe is alig lehetett lelket verni az első órán. Fura sötét felhők voltak az égen. Mintha valami szürke sátorponyva lett volna rajtam.

Aztán úgy tíz óra felé mintha minden jobbra fordult volna. Kisütött a nap, és én is sokkal jobban lettem. Azóta csinálom a dolgaimat rendesen. Azért elgondolkoztam rajta, hogy talán erről is érdemes lenne beszélni, hogy sokszor olyan dolgot élünk át, aminek az okáról fogalmunk sincs. A természet részei vagyunk, befolyásol bennünket az időjárás, a légnyomás, ezer dolog. Ezek mindenesetre olyan meghatározhatatlan zavaró tényezők, melyek könnyen odavezethetnek, hogy valami megszokottba pl. valami kedvünkre való néhány falatba „kapaszkodunk”. Legalább is én annak idején így voltam vele. De ahogy megszoktam az evésidőket, ez most már eszembe sem jut. Jó ez több szempontból is. Mert a hangulatjavító evés nemcsak a kilók miatt rossz. Beletesz egy ördögi körbe. Az első pár percben jobban vagyunk ugyan, de utána a gyomrunkban kialakul a kellemetlen teltségérzet, akár puffadás, gyomorégés. És akkor a lelkiismeret-furdalás okozta kellemetlenségről még nem is beszéltem. Aztán ha nem vagyunk jól, akkor gyakran valami újabb hangulatjavító után nézünk, főleg, amikor még a „ma már úgyis mindegy, ma már úgyis többet ettem a kelleténél” korszakunkban vagyunk. (Mintha a kalóriák 0 órakor lenullázódnának.)

Évekig szenvedem komoly gyomorégéstől. Ez akkor szűnt meg, amikor az ételtársításra figyelve kezdtem enni. Még nem is hallottam erről a módszerről, amikor megfigyeltem magamon, hogy annak ellenre, hogy nagyon szeretem a banánt, csak éhgyomorra tudom megenni, különben iszonyatosan ég tőle a gyomrom. Hát azóta már minden gyümölcsöt csak reggel vagy gyümölcsnapon eszem. És nekem ez így tökéletesen megfelel.

A vasárnap délutánjaim is hosszú évekig kínzó gyomorégéssel teltek. Nem is csoda, hiszen a húsos ebédeket mindig valami desszert zárta. De nagyon sokszor égett a gyomrom hétköznap délután is. Ahogy felértem az irodába az ebédlőből, már nyúlhattam is a fiókomba lapuló Korpovit keksz után, mert attól reméltem a közérzetem javulását. (Szerintem hegynyi mennyiség lehet, amit ebből az évek alatt annak idején megettem.)

A gyomorégésem már csak akkor jött elő az utóbbi hat évben, ha valamilyen okkal, ürüggyel egy-egy étkezés alkalmával húst és süteményt is ettem. (Valami vendégség, lakodalom,ilyesmi.) De egy ideje ez az összefüggés már annyira nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem is kívánom néhány óráig a hús után a süteményt.

No, a reggeli kellemetlen közérzetemtől idáig jutottunk ma.

Holnap folytatjuk.

132.Gyümölcsnapra: Meggyes-mákos akácvirág

No, ezt most egyáltalán nem értem. Lehet, hogy csak álmodtam, hogy tegnap megcsináltam a bejegyzést? És ha megcsináltam, akkor hova lett?
Hogy én nem töröltem ki, az biztos. Nem is jártam a blogon egész nap.
Akkor most azért ideteszem még egyszer, hogy ne hiányozzon. Aztán meg majd még a ma aktuális is következik.

Tehát a tegnapi:

Most virágzik az akác. Az akácvirágot a falusi gyerekek a fáról leszedve eszeik ott helyben. Legalább is az én gyerekkoromban így volt. Ma talán már jobban el vannak kényeztetve a gyerekek édességgel, így már nyilván nem akkora csemege, de ha holnap eszembe jut, megkérdezem tőlük, hogy is van ez.

Annyi mindenesetre fontos, mint minden gyűjtött ennivalóval, hogy csak olyan helyen gyűjtsük, ahol szép tisztán találjuk. Ahol sem a közlekedés sem egyéb dolog nem szennyezi. Az akácvirágban rovarok is lehetnek, erre is érdemes figyelni. Én meg is mostam alaposan, bő vízben és szűrőben is. 

Meggyes-mákos akácvirág

Hozzávalók: 5 dkg darált mák, 10 dkg felengedett fagyasztott meggy, 5 dkg méz, 1 marék száráról leszedett akácvirág.

Elkészítése: A meggyet botmixerrel pépesítjük, hozzákeverjük a darált mákot, a mézet és az akácvirágot. Egy-két meggyszemmel és pár akácvirággal díszíthetjük.

Mi a helyzet?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de többször megfigyeltem már, hogy a finomabb ételből könnyebb keveset enni. Nem tudom, pontosan, hogyan működik ez, de valami olyasmi lehet, hogy a gyengébb minőségű ételből azért eszünk néha többet, meg több félét is, hogy végre találjunk már egy falatot, ami ízlik. Ez persze akkor a legveszélyesebb, amikor az evéssel a fő célunk valójában a hangulatjavítás. Akkor persze nehezebben is ízlik valami, de éppen a rossz hangulatunk miatt hajlamosabbak vagyunk keresgélni, kóstolgatni, hogy végre valami hasson, legyen már egy kicsit jobb a közérzetünk, hogy szép észrevétlenül túlesszük magunkat. Ez a tipikusan a sósra édeset, édesre sósat története. 

Sok mindenről gondolkodtam itt az utóbbi időben, mindenféle mélyebb és elvontabb dolgokról. Olyan problémákról, melyeknek a megoldásával megoldódnának az evéssel kapcsolatos gondjaink. De addig is, míg eljön a tökéletes nyugalom és harmónia kora J , érdemes néha emlékeztetnünk magunkat, hogy éppen azon fáradozunk, hogy a káros evési szokásainkat hasznosakra cseréljük, miközben persze igyekszünk minél több minőségi figyelmet szentelni önmagunknak. 

Emlékeztessünk néha magunkat a legfontosabb kapaszkodókra: az evésidőkre, a mennyiség helyett minőség elvére, arra, hogy igyunk elég vizet, mozogunk rendszeresen, tudatosan, rajzoljuk a grafikont. A mikor mit együnk kérdést most nem is említem, hiszen talán ehhez elég kapaszkodót ad, hogy itt a napok sorrendjét követjük. 

Ha egy kicsit feledésbe merültek már ezek a hasznosak bizonyult dolgok, akkor talán érdemes egy kicsit feleleveníteni őket a korábbi bejegyzésekből, hiszen bizony-bizony, már 132 napja megyünk itt együtt ezen az úton. 

Holnap folytatjuk. 

Azaz még ma, hiszen ezt a tegnapi. Érti ezt valaki????