Epres rebarbaramártás

Egy „kicsit” elmaradtam az itt írandókkal. Majdnem elfelejtettem feltenni ezt a finomságot, pedig sikere volt, és ígértem is. Már ki is futunk lassan a szezonból, de azért legyen itt, hogy megőrizzem. Megéri.

Hozzávalók: 2,5 dkg vaj,  25 dkg rebarbara, 25 dkg eper, 10 dkg cukor, 1 evőkanál étkezési keményítő, 2,5 dl víz.

Elkészítése: A rebarbaraszárat és az epret megtisztítjuk, kis darabokra vágjuk (mindkettőt). A vajat felolvasztjuk, a rebarbarát párolni kezdjük rajta. Állandóan kevergetjük, s így pár perc alatt pépessé válik, hozzáadjuk az eperdarabokat, s így folyatjuk a kevergetést még egy-két percig. Levesszük a tűzről hozzákeverjük a keményítővel elvegyített cukrot, majd apránként a vizet. Visszatesszük a tűzre, s még egy-két percig forraljuk, míg besűrűsödik.

Az eMpszi étrendjében tésztanapra ajánlom pl párolt rizzsel.

161. Gyümölcsnapra meggy-cseresznye-eper: pirosgyümölcs-kehely

Még van egy kevés eper, és már van meggy. A cseresznyének pedig tombol a szezonja. Ez a három gyümölcs nagyon finom együttest alkot. Ezért erre a gyümölcsnapra ezekből ajánlok gyümölcssalátát. A cseresznyét és a meggyet magozzuk ki, felezzük meg a szemeket, az epret vágjuk apró darabokra, s mindezt keverjük össze. Hogy melyik gyümölcsből mennyit teszünk a salátánkba, ez ízlés kérdése. Érdemes kísérletezni. Semmi egyéb összetevő vagy ízesítés nem szükséges ehhez az ételhez. 

Miért így?

Hihetetlen mennyiségű cseresznyét meg lehet enni csak úgy, hogy az ember oda sem figyel. Eteti magát. Aztán meg olyan érzésünk van, hogy nem is ettünk semmit. Ezért javaslom a gyümölcssalátákat. Nem kell a gyümölcsökhöz semmi egyéb ízesítés. Egymást ízesítik. A kissé fanyar meggy, az édes, roppanós cseresznye és az illatos eper együtt remek ízharmóniát hoz létre. Ám amellett, hogy a három íz kombinációjából egy negyediket kapunk van egyéb haszna is annak, hogy elkészítjük a gyümölcssalátánkat. Az étel kigondolása, az összetevők beszerzése, az elkészítés, a tálalás mind-mind hozzátartozik az étkezéshez, az étel és önmagunk megbecsüléséhez. Ha végiggondoljuk, hogy most a gyümölcsnapon ez lesz az ebédünk, beszerezzük a gyümölcsöket, kimagozzuk a csonthéjasokat, összevágjuk az epret, elrendezzük a tálalóedényben, és megadva a módját, rászánva az időt megesszük, sokkal könnyebb ezt ebédként vagy vacsoraként elfogadnunk, mintha csak a zacskóból kiettük volna a cseresznyét, hiszen az nem más „csak” egy „kis” gyümölcs.

Persze, lehet ezt önbecsapásként értelmezni, de semmivel nem nagyobb önbecsapás ez, mint amikor leküldünk egy kiló cseresznyét és azt mondjuk, hogy nem is ettünk semmit. Meg hogy a gyümölcs nem rendes étel. És a többi. Persze, ha mínusz harmincban kellene fát vágnunk az erdőn, akkor valóban egy kicsit kevés lenne ez ebédre. De a plusz harmincban (no, jó talán most még csak huszonöt van) az irodában ez négynaponként azért elfogadható. 

A másik gyakori kifogás a hasonló megoldások ellen az szokott lenni, hogy kinek van ideje ilyesmivel pepecselni. Ez attól függ, hogy hogyan tekintünk arra az időre, amit erre szánunk. De ez már elég messzire vezet. Olyan igazán nehéz kérdésekhez, hogy miért szánunk valamire időt, és mire mennyit szánunk, és miért éppen annyit éppen arra. Azért mert úgy „kell”? Ki szerint kell úgy? Mert másként nem lehet? Ha jó úgy, ahogy van, akkor persze nem lehet másként. Egyébként mindig van más megoldás.

Holnap folytatjuk.

157. Gyümölcsnapra: Fügés-epres tortácska

Nos, megjöttem.. :)  Jó volt ez a pár nap más. Igen jó. Azon túl, hogy számtalan élményben is részem volt, a közös témánkban is gyűjtöttem egy-két dolgot. Például először is elmondom azt, (mivel ilyen helyzetben adódik, hogy étteremben egyen az ember), hogy sajnos nem szeretem túl jó tapasztalatokat a középkategóriás vendéglátás terén. Igencsak fantáziátlan egyenétlapokkal találkoztam azokon a helyeken, melyek az utamba kerültek. És igazából ebben nem a rátotthús(féleségek)-sültkrupli(féleségek) dominanciája volt a legzavaróbb (mert azért elvétve más is akadt, ha ritkásan is), hanem, hogy néha az a gondolatom támadt a felszolgált ételek nyomán, hogy az adott szakács nem szeret főzni. Mert az valahogy meglátszik. Igazából nincsenek rá szavaim, hogy honnan érzem, de érzem. Apóságok ezek. És talán rá is mondhatjuk, hogy nem számít az egész, mert kinek van arra türelme és ideje, hogy ilyesmire figyeljen. Verje el az éhséget, legyen ehető, aztán jól van. Hát nem egészen így látom. Ha van valami, amit örömmel is lehetne csinálni, legyen az a főzés vagy az evés, akkor miért tesszük öröm nélkül. Ha meg nincs benne örömünk, akkor meg minek főzünk, és minek eszünk étteremben. (Akkor a Mézgáék hajdani köbüki pirulája bőven megtenné.) 

No, de már túl sokat szövegelek, pedig azt a recept után terveztem. Tehát, akkor lássuk a gyümölcsnapi ajánlatomat, aztán folytatom a szöveget. 

Fügés-epres tortácska

A januárban kezdett ritmusunk szerint most gyümölcsnap következik. És mivel még éppen van eper és aszalt füge is, és azért is, mert nagyon finom ez az összeállítás, ma ezt ajánlom. 

Hozzávalók: 20 dkg aszalt füge, 5 dkg (natúr) kesudió, 2 evőkanál víz, 2 evőkanál friss citromlé, 1 evőkanál méz, 40 dkg eper, néhány mentalevél. 

Elkészítése: A fügét ledaráljuk (először késsel, majd az aprítógéppel, darálóval (minél finomabbra aprítjuk). Vizes kézzel egy gömböt formálunk a darált fügéből, majd, két sütőpapír között vékony koronggá nyújtjuk. A fügekorong széléből kb. 1 cm magas peremet alakítunk ki.

A kesudiót (aprítóval) porrá daráljuk. Hozzákeverjük a vizet, a citromot és a mézet. Ezt a fehér masszát a peremes fügekorongra öntjük. Elrendezzük raja az epret. Mentalevelekkel díszítjük. 

Mit számít a biztonság?

A másik, amit még ma szeretnék elmesélni, hogy találkoztam egy emberrel, aki igen sok felesleges kilót cipelt. Kiderült számra, hogy engem érdekel túlsúlytéma téma, megszólított ez ügyben, aztán váltottunk egy-két szót. Elmondta, hogy éppen a „nagy fogyása” kellős közepén tart, s le is fogyott már fél év alatt úgy harmincöt kilót, de még így sem tart az útja felénél (nagyon nem!). Elmondta azt is, hogy korábban sokat sportot, nagyon jó fizikai állapotban van most is az igen nagy túlsúlya ellenére is, és ezt a hajdani sportolói mivoltának köszönheti. Megkérdeztem tőle, hogy mi változott meg akkor az életében, amikor elkezdett hízni. Azt mondta, hogy abbahagyta az intenzív sportot, és ezzel párhuzamosan nagyon szeretett enni, ráadásul mértéktelenül itta a kólát. Egy másik országból jött ez az ember, ahol néhány éve kegyetlen háború dúlt. Most azonban már viszonylagos nyugalomban folyhat ott is a mindennapi és az üzleti élet egyaránt, ő is családos, sikeres üzletember. Arra a kérdésemre, hogy miért hagyta abba a sportot, azt válaszolta, mert kitört a háború. 

Sajnos nem tudtunk többet beszélgetni, de igen elgondolkoztatott a dolog. Azóta, amióta felállítottam a kissé még fésületlen elméletemet az O és I típusú emberről, egyre határozottabban gondolom, hogy az O típus akkor hízik el, ha valamilyen módon (valamilyen mértékben) megrendül a biztonságérzete. És ez a történet megint egy igazolónak látszó strigulát húzott az elméletem térfelén. Természetesen, ha valaki hirtelen sokkal kevesebb kalóriát használ fel egy naptól, mint korábban (abbahagyja a kemény sportot), de szeret annyira enni, hogy nem veszi vissza a kalóriákat, az elkezd hízni, ám annak ellenére, hogy ez sokakkal megesik, azért az extrém túlsúly kategóriájába mégsem kerül mindenik. (Sőt, találkoztam olyan I típusú hajdani sportolóval, aki a sport abbahagyása után, nemhogy meghízott volna, éppen ellenkezőleg, fogyott, mert ahogy ő fogalmazott: az edzések híján „leesett róla tíz kiló izom”. Ebben az esetben ezért is elgondolkoztat, hogy mivel ez a változás éppen egy szó szerint és hosszan tartó életveszélyes fenyegetéssel esik egybe időben, nem lehet mégiscsak igazam abban, hogy a túlsúly kialakulása a biztonságérzettel valamiféle kapcsolatban állhat?

Holnap folytatjuk.

148. Gyümölcsnapra: eper-cseresznye gyümölcssaláta

Gyakorlatilag nem több ez a gyümölcssaláta, mint a cseresznye és az eper együtt. Nagyon jól illenek egymáshoz, jó párost adnak minden egyéb ízesítés nélkül. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme akkor ennek. Miért nem jó úgy, hogy bekapunk néhány szem epret, majd néhány szem cseresznyét, minek ezzel pepecselni? Jó az úgy is, de így azért jobb, mert a magunkra fordított gondoskodó figyelem abban is megnyilvánulhat, ha ezt az egyszerű dolgot megtesszük, hogy kimagozzuk a cseresznyét, összevágjuk az epret és összekeverjük. Ha ezt megtesszük, és rendesen leülünk enni gyümölcsnapon is, akkor nem kell küzdenünk azzal az érzéssel, hogy hiszen aznap „nem ettünk semmit, csak bekaptunk néhány szem gyümölcsöt”. Nem győzöm eleget ismételni, hogy a gyümölcs az nem „csak gyümölcs”. A gyümölcs a legnagyszerűbb táplálékok egyike, megérdemli, hogy ne csak úgy bekapkodjuk, hanem odafigyelve, örömmel együk meg.

Holnap itt a blogon víznap. Itt az ideje, hogy velem tarts?

Holnap folytatjuk.

144. Gyümölcsnapra eperkrém kesudióval

Gittanyersétel blogján tetszett meg az eper kesudióval. Úgy gondoltam, éppen itt van az ideje, hogy elkészítsem. A próba kedvéért azét kevesebb mennyiséggel kezdtem. A kesudiót, éppen 5 dkg-t (ki tudja, mi is lesz a végeredmény alapon) a turmixgép darálójával porrá daráltam, majd hozzáöntöttem először féldeci vizet, majd ezt a krémet túl sűrűnek találtam a turmixolt eper sűrűségéhez képest, és hozzáöntöttem még féldecit. Ez már egy kicsit sok lett. De ez most ilyen lett. A vízen kívül csupán egy kiskanál mézet és pár csepp citromot kevertem bele. Nem lett túl édes, de legalább nem nyomta ez az eper ízét. Egy réteget tettem a fehér kémből az első réteg turmixolt eperre és a tetejére szórtam egy kis szezámmagot, majd újabb eperréteg következett. A végeredmény jó lett. Szerintem az eredeti recept és az én kísérletem alapján mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő arányokat.

Cseppenként, élvezettel 

Az a mai kesudiós eperkrém és a tegnapi csokihab is olyan étel, amit csak nagy-nagy figyelemmel. érvezettel, és mit ne mondjak: hálával érdemes szinte cseppenként enni. Ültem a diófa alatt, ettem a csokihabot (cseppenként :) ) és arra gondoltam, hogy tavaly, amikor csináltam az interjúkat az I és az O típusú emberekkel, talán az volt a legszembeötlőbb különbség, hogy így enni - ennyire odafigyelve és élvezettel – igazán az I típusúak tudnak. De ők leginkább így esznek. Nem ilyen ritka alkalmanként, és nem előre elhatározott szándékkal, külön figyelve erre, hanem ösztönből, természetes módon. Igazából ez az étkezési szokásaink között a döntő különbség. 

Igazán valahol ezen a tájékon van a titok nyitja. Mi, O típusúak gyakran úgy eszünk, mintha el akarnánk nyelni a világot. Még a tányérunkon a falat, de már a szedőkanálért nyúl a kezünk. Mintha mindent le szeretnénk nyelni, ami a torkunkon akadt valamikor, s abban reménykednénk, hogy az étel majd leviszi. Hogy az evéssel az ételekkel együtt talán a problémákon is átrágjuk magunkat. Igen, valamit ezen a környéken kéne másként csinálnunk. De de pontosan mit és hogyan? Ez a jó kérdés.

Holnap folytatjuk.

140. Gyümölcsnapra: Eper mogyorós almakrémmel

Igen, ez már nemhogy hazai eper és szabadföldi, hanem itthoni! Nagyon örülök neki! Én ültettem, én gondoztam. Bár annyi még nincs, hogy jóllakásig ehessük, ezért kiegészítettem egy kis egyébbel. A mogyoró szintén itt termett a kertben, és az utolsó dekákat használtam fel a tavalyi termésből.

Hozzávalók: 2 dkg mogyoró, 20 ml víz, 1 dkg méz, 8 dkg alma, fél citrom leve, 10 dkg eper.

Elkészítése: A mogyorót a turmixgép aprítójával finomra őröljük, hozzáadjuk a vizet és a többi hozzávalót, majd krémes állagúra turmixoljuk. Az eperrel tálaljuk.

Kapcsolat

Sokszor gondoltam már rá, hogy ez a század a kapcsolat és az információ évszázada lesz. A lényeg persze az információ, csakhogy az információ csak akkor nyeri el küldetését, ha a megfelelő kapcsolat nyomán képes a küldőtől a címzetthez jutni. 

Mindez onnan jutott eszembe, hogy azon gondolkodtam, hogyan lehetséges az, hogy tudván tudjuk, hogy amikor a pszichés éhség késztetésére eszünk, az nem lesz jó nekünk, és ha úgy hozza a helyzet, mégis lenyeljük azokat a teljesen felesleges falatokat. Mintha valami kapcsolat hiányozna a fejünk és a gyomrunk között. Mintha a pszichés éhség késztetéseinek pillanatában „leakadnánk” a hálózatról, mintha nem állnánk szóba önmagunkkal abban a percben. 

Úgy egyébként meg ez a szóba állás nagy varázslat. Mert ezer és egy konfliktusunk éppen a szóba állás hiányából adódik. Mert ha nem megfelelő a kapcsolat, akkor – mint az előbb is mondtam – nem áramlik rendesen az információ. És ha ez így van, akkor félreértés, meg nem értés van, abból meg harag, fájdalom, stressz, fogcsikorgatás és könnyek. 

A jó kapcsolatot az is jellemzi, hogy oda-vissza áramlik benne az információ. Adunk-kapunk. Ha csak adni akarunk, azaz, csak mondjuk a magunkét, és várjuk a megértést, akkor egy idő után tapasztalhatjuk, hogy egyre kevesebben kíváncsiak arra, amit mondani akarunk. Talán a figyelem lehet a kulcsfogalom? Figyelj! Ez egy olyan jótanács, mely mindig jókor jön. Kapcsolatot létesíteni és figyelni, talán ha ezt jól csináljuk, akkor sikerül valami olyasmire lelnünk, amit megoldást is adhat? 

Meg vagyok róla győződve, hogy a jó válaszok, a jó megoldások léteznek, nem kitalálnunk kell ezeket, hanem megtalálnunk. És talán mindenkire más-más jó válasz vonatkozik. A jó válaszok személyre szabottak. A jó válaszokat meg is találhatjuk magunkban, ha figyelünk? Megtalálhatjuk, ha kapcsolatban vagyunk önmagunkkal? Ha kapcsolat van a fejünk és a gyomrunk között?

Holnap folytatjuk.

128. Gyümölcsnapra: epres vegyes + Szabad örülni

No, most már van hazai eper is, igaz, hogy még nem szabadföldi, de eper. Arra gondoltam, hogy egy kis eperrel színesítem a téli maradékokat.

És még valami: Tegnap már mondtam, hogy megjelent a Kifőztük  májusi száma, és ott figyeltem fel (talán korábban is megtehettem volna) Gitta nyersétel blogjára . Azt hiszem, itt találhatunk jó ötleteket gyümölcsnapokra is.

Epres vegyes

Hozzávalók: Aszalt füge, dió, alma, citrom, méz, eper, mentalevél a díszítéshez.

Elkészítése: Az aszalt fügét összevágjuk és a dióval (aprítógépben) ledaráljuk. Az almát a citrommal (botmixerrel) pépesítjük és egy kis mézzel édesítjük. Az eperszemeket nyolcba vágjuk. Ezt a három dolgot rétegezve poharakba rendezzük, s egy-egy mentalevéllel díszítjük.

Szabad örülni

Egyszerű ez a mondat – látszólag. De ha magunkba nézünk, érdekes dolgokat találhatunk ezzel kapcsolatban. Nem tudom, hogy honnan ered az, hogy szinte nem merünk örülni. Mintha azzal valami olyasmit vennénk el, ami nem jár nekünk. Vagy ha örülünk, akkor irigyeink lesznek? Vagy ha örülünk, akkor megszólnak, hogy könnyű neked? És ha könnyű nekem, akkor nekem kéne vinni a másik nehéz keresztjét? 

Hogy is örülhetnék, amikor annyi baj van a világban? Igen, van, de annyi öröm is van. Kemény dolog ez. Nem is tudom most úgy leírni, ahogy szerettem volna. 

Egy ideje az a mondat jár a fejemben, hogy azért vagyunk a világon, hogy (mindannyian) örömünket leljük benne. A mindannyian szót már magyarázatként teszem ide. Mert az örömmel kapcsolatban is van az a fura tévképzet sokakban, mintha az öröm is olyan lenne, mint a torta, hogyha már valakinél van, akkor már a másiknak nem jut, vagy csak kevesebb. 

Pedig az öröm olyan, mint a fény. Ha valakinek világít a lámpája, akkor nekem is jut belőle. Nem lesz attól másnak kevesebb, ha az enyém gyarapszik. Mi gátol mégis abban örülni merjünk? Hogy ezt ki is merjük mutatni? Hogyan lehetne ezen változtatni? Megannyi megválaszolandó kérdés. Kulcskérdés. Mert öröm nélkül nem tudunk élni. És nem az öröm kevesebb a világban, hanem az öröm megélésének képessége. Mi kellene ahhoz, hogy ezt a képességünket visszaszerezzük? 

Holnap folytatjuk.

107. Gyümölcsnapra: Epres banánkrém – csak az illúzió kedvéért + Mindent a maga idejében

Citromízű, akarom mondani eperízű banán nincsen banánfán meg egyébként sem, pedig reménykedtem benne. Annyira csábítottak az eprek hetek óta piacon, de hősiesen ellenálltan. Hát most elgyengültem, és amit kaptam, azt meg is érdemeltem. Ha ennyi eszem volt, hogy áprilisban epret vettem, akkor ez jogosan járt ki nekem: Mindent a szemnek, semmit a szájnak! No, jó, valamit azért…, egy icipici változatosságot, legalább színben. Almával, banánnak csöpp citrommal turmixoltam össze néhány epret, párat meg apróra vágva kevertem bele, egy kis mentalevéllel a teraszon üldögélve azért elhozta az eper ígéretét …majd, ha eljön az ideje, akkor… Ha nem arra számítottam volna, hogy epret fogok enni, azt hiszem, sokkal jobban ízlett volna.

Mindent a maga idejében

Mi más is juthatott volna eszembe ma erről az epres dologról, mint ez. „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt”. Lehet türelmetlenkedni, sürgetni a dolgokat, idő előtt várni az eredményt, a termést, csak nem érdemes. Lehet idő előtt is követelni valamit, mit az áprilisban az epret, csak nem kell rajta csodálkozni, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Éveken keresztül képesek vagyunk magunkkal úgy viselkedni, mint egy durvább rabszolgahajcsár, vagy annyira sem figyelünk magunkra, mint egy hulló falevélre, de azt simán elvárjuk, hogy zökkenőmentes legyen a „működésünk”. Aztán, ha mégis belátjuk, hogy változtatnunk kellene, sőt el is elhatározzuk, hogy változtatunk, járunk is már úton egy-két napig, talán még egy-két hétig is, de gyorsan megállapítjuk, hogy semmi értelme, hiszen „semmi nem változott”. Akkor most minek erőlködjünk, minek reménykedjük? Nos, ha áprilisban még nem is olyan finom az eper, mint amilyenre számítunk, ez nem azt jelenti, hogy ezek után már nem is érdemes reménykedni az eper ízében. Ha van türelmünk kivárni az időt, meglesz a jutalmunk.

De ha még nincs is itt a végeredmény ideje, akkor is eldönthetjük, hogy az újdonságból örülünk annyinak, amennyinek lehet, itt most az eper színének, az íz halvány ígéretének, vagy bosszankodunk rajta hogy már akarjuk az „igazit”, de még nem kaphatjuk meg, amit akarunk. Választható ez is, az is, kinek-kinek a kedve szerint.

Holnap folytatjuk.