Limaránál láttam először, aztán M. levélben küldte el, hogy mennyire jó, ő kipróbálta. Ezek után úgy gondoltam, nem halogatom tovább. Feltettem a kérdést az itthoniaknak, hogy sütök valami keltet édes legyen vagy sós. Az elég egyértelmű „Hát, ééédes!!” válasz után hiába is gondoltam eredetileg arra, hogy valami zöldséges tölteléket teszek bele, már nem volt visszaút, édesre kellett sütnöm. A tésztát majdnem teljesen úgy, hagytam, ahogy
Limaránál van. Annyi különbséggel, hogy nem volt itthon joghurt, de kaukázusi kefir igen, ezért úgy döntöttem, ez ebben most ez lesz. A másik különbség, hogy víz helyett tejet tettem bele, de éppen annyit, amennyi vizet
Limara ír. Ennek elég prózai oka van, közel sem vagyok olyan bátor és kreatív sütésben, mint főzésben. Ezért azt sem tudom, hogy ilyen hozzávalók esetén hogyan futtatom fel az élesztőt, mivel én világ életemben tejben futtattam csak fel. Hogy miért? Mert csak így láttam, és soha nem néztem utána, hogyan is lehetne másként. No, és nincs kenyérsütő gépem sem, így vagy kézzel dagasztok vagy a negyedszázadosnál is öregebb kézi robotgépemmel. Most is erre került a sor.
A töltelék kiválasztásánál az a szempont vezetett, hogy még mindig van fagyaszott meggy a hűtőben, pedig hamarosan itt az új. Úgy gondoltam, hogy egy diós-meggyes és egy mákos-meggyes napraforgót készítek most. De már tudom, hogy legközelebb kérdezés nélkül egyszerűen fokhagymás vajjal fogom megkenni az alsó tésztakorongot vagy medvehagymakérmmel, ha még lesz addigra belőle készleten. Nagyon, nagyon jó ez a kelt tészta. Édes töltelékkel is jó volt (nem csináltam édesebbre magát a tésztát, mintha sós tésztát készítenék), de azt hiszem, ez sósan az igazi - valami jó kis salátával.
Hozzávalók:
A tésztájához
(Limaráé nyomán egy kis változtatással)
50 dkg finomliszt, 1 tojás, 140 g kaukázusi kefir (házi), 3 ek.. olaj, 1,5 tk. só, 1 ek. cukor, 1,8 dl tej, 2,5 dkg élesztő + 1 tojás a lekenéshez
A mákos töltelékhez: 20 dkg magozott meggy(leturmixolva), 15 dkg darált mák, 5 dkg cukor, 5 dkg méz. (Ez egy kicsit sok lett a tészta mennyiségéhez, de legalább lehetett kanalazgatni :) )
A diós töltelékhez.20 dkg magozott meggy (leturmixolva), 15 dkg darált dió, 5 dkg cukor. 1 kiskanál méz.
Elkészítése: (Ha van kenyérsütő gépünk, akkor a
Limaránál leírtak szerint.) Ha nincs gépünk: a lisztet átszitáljuk, egy kis krátert képzünk a közepében, a sót az edény széléhez szórjuk. A tojást villával felverjük, s hozzákeverjük a kefirt. A tejet meglangyosítjuk beletesszük a cukrot, belemorzsoljuk az élesztőt, s hagyjuk felfutni. Ha az élesztő már felhabosodott a tej tetejére, az összekeverjük a tojásos kefirrel, és az egészet a liszthez öntjük (a középre, a „kráterbe”), elkezdjük összedolgozni, kézzel keverőgéppel vagy fakanállal. Hozzáadjuk az olajat, és addig dagasztjuk a tésztát, míg sima felületű lesz benne kis légbuborékokkal. Ekkor betakarjuk, s kb. 1 órát kelni hagyjuk. Közben elkészítjük a töltelékeket oly módon, hogy a hozzávalókat összekeverjük. A tegyünk félte egy kis diós cukrot majd a diós napraforgónk közepébe, és a kiskanál mézet is erre fogjuk használni. Ezért a mézet ne keverjük a dióba.
Amikor a tészta megkelt, négy egyenlő részre osztjuk. Ebből a mennyiségből két „napraforgót" készíthetünk, s egy-egy napraforgóhoz két rész tésztát használunk.
Így először két rész tésztából két korongot nyújtunk Az egyik korongot egy sütőpapírral bélelt (nagy) tepsibe tesszük. Megkenjük az egyik töltelékkel, majd rátesszük a másik tésztakorongot, ahogy
Limara mutatja a blogján. A tészta közepébe egy kb. 8 cm-es átmérőjű pohár szájával egy kört nyomunk (ez lesz a virág közepe), s a kör vonaláig bevagdossuk a tésztát, így alakítjuk ki a szirmokat. Majd a „szirmokat” egyenként háromszor megtekerjük. A virág közepébe a diósnál diós cukrot szórunk, s egy kis mézet csorgatunk rá. A mákosnál magával a töltelékkel is megkenhetjük a közepét.
Előmelegített 200 fokos sütőben 20-20 perc alatt egymás után kisütjük a két tésztát.
Nincs kudarc, csak visszajelzés
Többször találkozom azzal a keserűséggel, hogy valaki a nagy lelkesen kezdett életmódváltást feladja, mert - úgymond – újabb kudarcot vallott. És fáradozásának „jutalma” egy újabb csalódás lett csupán. A leadott kilók kúsznak visszafelé.
Megértem, nagyon megértem ezt a lelkiállapotot. És nagyon együtt tudok érezni mindenkivel, akinek ezt át kell élnie. Ugyanakkor veszem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam, semmi baj. Ez nem kudarc. Ez csak visszajelzés. Ez akkor lenne kudarc, ha a rajtunk lévő háj valami ellenség lenne, akit le kell győzni, aztán, hogy most sem sikerült eltüntetni, az azt jelezné, hogy már megint gyöngék voltunk, feladtuk a harcot, a céljainkat, vesztettünk, kárba ment minden erőfeszítésünk.
Igen, ha így gondolunk erre az egészre, akkor természetes, hogy így is érzünk. Ha a védőrétegünktől úgy akarnánk megszabadulni, mint valami ránk kenődött sártól, és ez nem megy, szenvedéssel sem megy, akkor ez nagyon fájdalmas tud lenni. De ez nem sár, hanem nagykabát! A nagykabátot akkor lehet levetni, ha elmúlt a tél. Ha a kabát rajtunk van, annak oka van. Ne haragudjunk rá, sőt köszönjük meg neki, hogy létezik. Mert a léte véd bennünket. Véd és figyelmeztet.
Hogy nehéz lenne mégis megköszönni? Igen. Hiszen eddig úgy gondoltunk a rajtunk lévő feleslegre, mint valami ellenségre, ami megkeseríti az életünket. De mi lenne, ha most – legalább csak néhány perc erejéig – eljátszanánk a gondolattal, hogy nem haragosok vagyunk azzal a védőréteggel, hanem szövetségesek. Közös a célunk (az enyém és a védőrétegemé), az hogy én magam jobban legyek. Ez persze egy kicsit skizofrénül hangzik, de mi lenne, ha mégis egy kicsit így képzelnénk el?
Ha hideg van még, és tépdessük le magunkról a nagykabátot, szinte fáj, hiszen fázni fogunk. De ha tavaszodik, akkor már egy-egy réteg lekerül. A végén már nincs is szükségünk semmi vastag holmira, hiszen kisütött a nap. De ha újra jön a zordabb idő, akkor újból felveszünk ezt-azt.
Ha sikerül fogynunk, akkor egy kicsit több a melengető fény az életünkben, de ha megint jönnek a szürke hófelhők, (amikor már mi magunk sem figyelünk eléggé magunkra) akkor újból visszakívánkozik ránk a védőréteg. Gondoljunk csak bele! A nagykabátot levetni a fagyban micsoda akaraterőt igényel. És nem is lehet hosszasan bírni lengén a fagyban. De ha meleg az idő, már magunkon sem tudjuk tartani azt a nehéz cuccot.
Nem kudarc, ha nem sikerül a kilóktól megszabadulni, csak visszajelzés, hogy nincs még olyan körülmény, nem olyan most éppen az időjárás, hogy levehetnénk a nagykabátot. Visszajelzés az, hogy valahogy melegebbre van szükségünk, valahogy elő kéne csalogatni a napsütést, vagy éppen jó lenne bemenni valami védett nyugalmas, fűtött helyre, hogy valamit másként kéne tennünk. Visszajelzés, hogy van még mit tenni azért az emberét is, aki mi magunk vagyunk. Nem önzésből, hanem józan érdekből, csak azért, hogy „működni tudjuk”. (Ezt most nem prédikálom, nem osztom, hanem elsősorban magamnak mondom. És megköszönöm a volt, a jelenlegi és a jövendő minden egyes felesleges kilómat, mert véd és figyelmeztet.)
Holnap folytatjuk.
.jpg)
http://pszichowellness.hu/
