250. Zöldségnapra : Rozmaringos kukoricamártás pirított zöldségekkel

A krumplit és/vagy egyéb zöldségeket érdekesebbé tehetjük ezzel az egyszerűen és gyorsan elkészíthető mártással. Ilyenkor, amikor van friss csemegekukorica, megfőzöm a kukoricát vízben, ahogy szoktuk, majd késsel levágom róla a szemeket. A krumplit is megfőzöm héjában, majd meghámozom, karikára vágom és fokhagymás vajon átpirítom. A cukkíniszeleteket úgyszintén.  Ha a krumplit is a kukoricát előre megfőzzük, nagyon gyorsan elkészülhetünk ezzel az egyszerű ebéddel. 

Rozmaringos kukoricamártás*

Hozzávalók: 5 dkg vaj, 2 evőkanál liszt, 4-5 dl tej, só, 1 kiskanál apróra vágott rozmaringlevél. 25 dkg főtt kukorica.

Elkészítése: A vajat felolvasztjuk, belekeverjük a lisztet, majd apránként, csomómentesen a tejet, megsózzuk, rozmaringgal ízesítjük, felforraljuk. Beletesszük a kukoricát, és jól átforraljuk.

Finom pirított krumplival és/vagy egyéb pirított, grillezett zöldséggel.

*Ezt a receptet a Planétás kártyáról tanultam, s kis módosítással készítem. 

Semmitérő napok

Néha úgy érzem, semmihez nincs kedvem, de talán nem is annyira a kedvem kevés, hanem az energiám. Ilyenkor csak úgy sodródom az éppen legfontosabbnak tűnő dolgokkal. Zavar ez, és szeretnék kikeveredni belőle. Ám ez nem egyszerű dolog. Már ahhoz is energia kéne, hogy megtaláljuk azokat a kapaszkodókat, melyek segítenének kievickélni ebből a mocsaras hangulatból. 

Régebben ilyenkor egészen biztosan az evést választottam ilyen kapaszkodóul. Már az első falat előtt nyilvánvaló volt, hogy ez nem jó út, de akkoriban még nem gondolkoztam ezen. Most már az evésidők szokása megóv attól, hogy ezt a megoldást válasszam. Bár be kell vallanom, hogy még így hat év után is érzek ilyenkor kísértést arra, hogy eltérjek ettől a hasznos szokásomtól. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Az evésidők betartása a kulcs, ebből nem engedhetek. 

Hogy ki mivel tudja kihozni magát a mocsaras hangulatból, az nagyon egyéni. Lehet, hogy nincs más megoldás ilyenkor, mint a lehető legkorábban lefeküdni, hogy mihamarabb elkezdődhessen egy jobb energikusabb nap. Nekem ez a legjobb ilyenkor, de mindenki meg tudja találni a maga útját. Itt is az segít, ha figyelünk magunkra.

Holnap folytatjuk.

237.Zöldségnapra: Kukoricás nyári ragu rizzsel

Tejes kukorica, így mondtuk gyerekkoromban. Kifejezetten nyári csemege volt csupán csöves főtt kukoricaként. Azóta nagyon sok ételben előfordul, de nem szezonban, hanem konzerv vagy fagyasztott módon tartósítva. Nem egészen értem, hogy miért is nem szezonban esszük. Meg azt sem tudom, hogyan kell ésszerű módon leszedni a szemeket a csutkáról. Jótanácsokat örömmel fogadok.

  Kukoricás nyári ragu

Hozzávalók: fejenként 1 kiskanál olaj, ½ fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 1 cső főtt csemegekukorica, 2 db vastaghúsú piros paprika (pl. kápia, pritamin) 1 kisebb paradicsom, só, bors, 1 csipet apróra vágott rozmaringlevél és ugyanannyi petrezselyemzöldje. 1 csésze párolt rizs.

Elkészítése: A szokásos módon megfőzzük a csemegekukoricát, de ha maradt előző napról (és úgy tettük el, hogy ne romoljon meg) azt is felhasználhatjuk. A kukoricaszemeket éles késsel levágjuk a csutkáról (Függőlegesen tartva a csövet 1-2 soronként könnyen le tudjuk faragni a szemeket).
  

A hagymát apróra vágjuk, és a felforrósított olajban az összezúzott fokhagymával együtt párolni kezdjük. A paprikát karikákra vágjuk (ha gyengébb még a magja, és szeretjük így, azt is belevághatjuk), és mikor a hagyma már üvegesre pirult, hozzáadjuk. Amikor a paprika jól átsült, hozzákeverjük a kukoricást is. A paradicsomot nagyon apróra összevágjuk, és azt is hozzáadjuk. Sóval, borssal apróra vágott rozmaringgal, petrezselyemmel ízesítjük,  rizzsel tálaljuk. 

Össze is keverhetjük a rizzsel, és hidegen is fogyasztható. (Aki nem az ételtársítás szerint étkezik, hús mellé fogyaszthatja finom nyári köretként. 

Jönnek a bákászok

Szörnyen meleg volt ma (ez nem is kifejezés), most este öntöztem, úgy esteledett rám. Gyerekek játszottak az utcán, s hallom, az egyik azt mondja, most már menjünk, mert jönnek a bákászok. A bákász olyan mumusféle, a zsákosember és hasonló figurák csapattársa. Valami megfoghatatlan idegen, félelmetes, menekülésre késztető dolog. És úgy gondolom, a bákászok legalább annyira felelősek sokak elhízásáért, mint az egészségtelen ételek és a mozgásszegény életmód. Ha bákászok nem lennének, mit sem érne a szalonna és az ülőmunka.

Mert mik is ezek a bákászok. Őszinte leszek: nem tudom. De azt hiszem, ezt senki sem tudja. (Mindenkinek megvan a magáé, őrizgetjük a gyerekkor elmúltával is, akár még szaporíthatjuk is. ) Csak azt tudjuk, hogy a bákásztól félni kell. Olyankor jön a bákász, amikor már nem látunk rendesen, amikor megkezdődik a dolgok „esti lélekvándorlása” (Tóth Árpád szavaival). A bákász az, amiről nem tudunk semmit, csak félelmetes, nem vagyunk tőle biztonságban. Ilyenkor haza kell menni. Már ha van, hova hazamenni. Ha a bákászok idején nincs meg az a hely a világon, ahol önmagunk lehetünk, ahol biztonságban, nyugalomban lehetünk, akkor bizony baj van. Akkor bizony ál-biztonságteremtő, figyelemelterelő dolgokhoz kell folyamodnunk. Kinek mihez. Van, aki nyugtatót, fájdalomcsillapítót szed, vagy füstöl és füstölög, van, aki iszik és van, aki eszik, a teste meg egyre növeli a védelmi rendszert, tömeget, testtömeget gyűjt.

Holnap folytatjuk.

76. lépés: Az evésidők mindenekelőtt

Lassan hat éve lesz, hogy megismerkedtem az evésidő fogalmával. Ez a tény változtatta meg az életemet. Nagy szavaknak tűnhetnek ezek, de kár lenne árnyaltabban fogalmazni. Hiszen ez a gyakorlat irányította a figyelmemet az evéssel kapcsolatos szokásaimra, ez segített meglátni, hogy mit teszek olyan rosszul, ami azt a rossz eredményt hozta. És ez a szokás óv meg a mai napig attól, hogy a régi hibámba essek. Kár lenne azt gondolni, hogy valami különleges adottságom van, ami hozzásegített a változáshoz. Mondhatjuk azt is, hogy szerencsém volt. De ez a szerencse abban áll, hogy ezt az evésidőkkel kapcsolatos tanácsot kaptam, és komolyan is vettem. 

És az elmúlt hat évben számtalan olyan késztetésben, kísértésben volt részem, hogy elhagyjam ezt a szokást, hiszen sokszor kellemetlennek és kényelmetlennek, betarthatatlannak érezzük a z akármennyire hasznos korlátokat is. És többször elő is fordult – hála Istennek csak igazán rövid szakaszokra – hogy eltértem ettől a szokástól. De mihelyt feladtam ezt a rendet kezdtem visszasüllyedni a régi rossz szokásaim közé. 

Vannak azonban olyan dolgok, melyeket mérlegelés nélkül megeszünk a normális életünk érdekében Pl. a környezetünk és önmagunk megfelelő rendezettségi szinten tartása és az, hogy az egészségünkre legalább az alapvető dolgokban figyeljünk. Ha ezek közé soroljuk az evésidőket, épp oly természetessé válnak, mint a pl. rendszeres tisztálkodás.  Fontos ez, mert aki hosszabb ideig élt úgy, hogy voltak tudattalan hangulatbefolyásoló evései, annak nem érdemes megkockáztatni, hogy visszaessen ebbe a hibába. A tudattalan evések megakadályozására én nem ismerek egyéb betartható módszert, mint a tudatosan megélt evésidők szokását. Nehéz ezt kimondani, hogy ez ennyire komolyan veendő. Nyilván éppen annyira nehéz, mint az alkoholistának megélni azt, hogy ahhoz, hogy tiszta tudjon maradni, nem szabad innia. Lehet ezt a dolgot szépítgetni, kozmetikázni, de nem érdemes. 

 A hangulatbefolyásoló evés éppen úgy a függőségek térfele, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus. És ezzel a szokással sincs nagy baj az elején, éppen úgy, ahogy nem nagy baj az, ha valaki olykor-olykor rágyújt, vagy felönt a garatra. Az elején nincs még baj, csak nincs éles határ az „eleje” és a „már nem is olyan ártatlan dolog ez” szakasz között. Vannak kocabagósok, akik nem rabjai még a nikotinnak, de igazából nem lehet tudni, hogy hol a határ. És vannak nagyivók, akik még nem alkoholisták, de ott van mellettük a veszély, hogy akkor sem fogják magukat függőnek  tartani, amikor már átlépik a függőség határát. 

Összetett ez a kérdés, mert egyrészt kell egy kapaszkodó, ami megóv attól, hogy a rossz szokás elsodorjon (jelen esetben ezt a szerepet tölti be az evésidők szokása), másrész jó, ha törekszünk arra, hogy megoldjuk azokat a helyzeteteket, melyekben hangulatjavításhoz akarnánk folyamodni. Természetesen, ha annyira harmonikus lenne az életünk, akkor eszünkbe sem jutna, hogy külső megoldásokkal (eszegetés, iszogatás, rágyújtás stb.) javítsunk a hangulatunkon. Erre az optimális helyzetre mindenképpen törekednünk kell, még akkor is, ha tudjuk, hogy ilyen fokú harmónia csak a Mennyországban létezik. Tehát itt a földi létben jó, ha vannak hétköznapi kapaszkodóink. Aki arra hajlamos, hogy más megoldás helyett a tudattalan evesekkel lazítson, azoknak az embereknek az általam ismert legjobb megoldás az evésidők szokása. 

Az elmúlt hat év tapasztalatai alapján azt szűrtem le magamnak, hogy a legzűrösebb időben is érdemes ragaszkodni az evésidőkhöz. Ez betartható dolog. Ha magához az időponthoz talán nem is tudunk minden nap ragaszkodni, de ahhoz, hogy legyen evésidőnk, és három legyen, és akkor rendesen együnk, ezt még a legzűrösebb időben is érdemes betartani. Hiszen a kocsit is tankolni és szervizelni kell akkor is, ha iszonyatos hajtásban és rohanásban vagyunk,  ezer felé szakadunk.  Sőt talán éppen ezért még inkább meg kell ezt tennünk, mert ha nincs megfelelő karbantartás, kidől alólunk a járgány, aztán ott vagyunk, ahol a part szakad.

Gyors és egyszerű zöldségnapra

Puliszka hagymás mártásokkal 

Hozzávalók:

A puliszkához: 2 dl kukoricadara, 8 dl víz, só,

A paprikás hagymamártáshoz: 1 kiskanál vaj, 1 nagy fej hagyma, 1 kiskanál őrölt pirospaprika, 1 kiskanál csípős paprikakrém, 2 dl víz.

A fokhagymás mártáshoz: 1 kiskanál vaj, 3 gerezd fokhagyma, 1 kiskanál liszt, 2 evőkanál tejföl, 4 evőkanál víz, 2 evőkanál apróra vágott petrezselyemzöldje.

Elkészítése:

A vizet felforraljuk egy kiskanál sóval, és állandó keverés mellett beleengedjük a kukoricadarát, és besűrűsödésig főzzük.

A hagymát apróra vágjuk, a 1 kiskanál vajon megdinszteljük egy kis sóval, megszórjuk pirospaprikával, felengedjük vízzel. Pépesre főzzük, csípős paprikakrémmel dúsítjuk.

Egy másik edényben egy újabb kiskanál vajon megfuttatjuk a összezúzott fokhagymát, meghintjük a liszttel,. felengedjük a tejföllel és a vízzel. Összeforraljuk. Találáskor belekeverjük az apróra vágott petrezselyemzöldjét.

A puliszkát a mártásokkal tálaljuk. 

A 76. lépésben az evésidőkről esett szó ismét. Arról, hogy tapasztalataim szerint ez a szokás alapvető feltétele, hogy megoldást találjunk a túlsúlyproblémánkra.

Holnap folytatjuk.

48. lépés: Miért nehéz?

 

I.  rész

A tegnapi mondat nem hagy nyugodni még ma sem, miszerint „Rendkívüli módon alábecsüljük az elhízáshoz vezető viselkedési szokások megváltoztatásának nehézségét". Aki már próbálkozott ezzel teljesen átérzi ennek a megállapításnak az igazságtartalmát. De hogy miért is olyan nehéz dolog ez, arra már nem annyira könnyű a válasz.

Gondolkozzunk együtt ma egy kicsit erről. Mert, hogy nehéz, az biztos. Mi a nehéz benne? Miért kell éhezni, és tényleg éhezni kell-e ahhoz, hogy lefogyjunk? Hogy is van ez?

Attól függ, hogy mit is tekintünk éhségnek. A dolog megértésének egyik kulcsa, hogy megkülönböztessük a pszichés és a testi éhséget. Leírtam már a a 13. lépésben, hogy ez a két érzés annyira hasonlít egymásra, hogy ritka az olyan ember, aki meg tudja különböztetni. A gyakorlást ott érdemes elkezdeni (és érdemes!), hogy amikor éhesnek érezzük magunkat, akkor nagyon alaposan, mint egy külső szemlélő megfigyeljük önmagunkat. Tudom, hogy ez nem egyszerű feladat. Hiszen, ha az ember éhes, erre érez legkevésbé késztetést. Főként akkor, ha a pszichés éhség kínozza. Ez ugyanis valójában nem éhség a szónak abban az értelmében, hogy a test táplálék iránti igénye lenne. Ez egyfajta feszültség, „vákuum”. És néha nagyon nagyfokú feszültség (hiány, „vákuum”) a testünkben, az idegrendszerünkben. És ezt a feszültséget – az én tapasztalataim szerint – legnagyobb valószínűséggel a biztonságérzet (kisebb-nagyobb) megrendülése idézi elő. 

És innentől kezdve ezer és ezer ágra szakad ez a probléma. Mert mitől rendül meg az ember biztonságérzete? No, erre aztán kilométeres listát lehetne írni. Ráadásul ebben nagyon különbözünk egymástól. Gyakori dolog, hogy két ember hasonló szituációra ellentétesen reagál. Például van, aki már annak a gondolatától is rosszul van, hogy több ember előtt beszéljen, mást meg ez inkább lelkesedéssel tölti el. Van, aki retteg attól, ha megméretés elé kerül, van, akinek az agyába ez nyomja fel az adrenalint, és ezért kifejezetten szereti és keresi ezeket a helyzeteket. Tehát, konkrét helyzeteket nagyon nehéz mondani. Ezért felesleges is lenne most példákat sorolnom, mert van, aki a magánytól fél inkább, van, aki a pénztelenségtől, a számonkéréstől, a betegségektől, egy konkrét helyzettől, a versenytől vagy az APEH-tól. Van, aki a másik neműekkel teremt nehezen kapcsolatot, de lehet, hogy az azonos neműek társaságában érzi magát zaklatottabban.  Van, aki akkor érzi magát biztonságban, ha hatalma van van, másnak ehhez nyugalomra van szüksége. Van, akinek a pénz ad biztonságérzetet, van, akinek a fizikai erő… Szóval tényleg végtelen a példák sora. Neked milyen példák jutnak eszedbe? Mi lehet az, ami az embert zavarral tölti el illetve mi az, ami biztonságot ad?

 

Talán ennyi elég is lenne mára, de ha már eszembe jutott a folytatás, hát leírom.)

II.   rész

Akármi is fejezi ki számunkra a biztonságot, vagy akármi is jelenti a félelmek, a zavar forrását, ha a biztonságérzetünk csorbát szenved, azonnal korrigálni igyekszünk a helyzetet. Erre mindenkinek vannak ösztönösen kialakított és tudattalanul gyakorolt megoldásai. Viszont az emberek egy részénél a biztonságérzet és az evés közvetlenül összekapcsolódik. És nem is csoda. Hol érezhettük magunkat nagyobb biztonságban, mint amikor még csecsemőként édesanyánk táplált bennünket. Ha a csecsemőkre gondolunk, arra, hogyan táplálkoznak, milyen lelkiállapotba kerülnek evés közben, akkor talán értjük mire gondolok. De megint hozhatok macskás példát. Megfigyeltétek már a kismacskát, hogy hogyan szopik? A kis lábával „dagaszt”, hogy jöjjön jobban a tej. És felnőtt korára is megőrzi ezt a mozdulatot, amikor dorombolva, dagasztva transzba varázsolja magát. Képzeletében talán ott van az anyja emlőjén ilyenkor a végtelen biztonságban.

Nos, amikor megrendül a biztonságérzetünk - nem kell itt most túl nagy dolgokra gondolni, elég ahhoz egy váratlan számla, egy kellemetlen telefon, túlzott munkahelyi vagy családi elvárás, békétlenség, bármi – mi is legkézenfekvőbb módon (ám tudattalanul!) az evéssel a csecsemőkori biztonság állapotát igyekszünk felidézni. Legalább néhány percre, talán csak annyira, hogy a stressztől összeugrott gyomrunk megnyugodjon. Hogy legalább egy kicsit el tudjunk lazítani, hogy össze tudjuk magunkat szedni az evés néhány nyugodt perce alatt az újabb ütközetre. 

Nos, a pszichés éhség erős késztetésre – az evéssel - ezt (a biztonság illúzióját!) adjuk meg magunknak. A pszichés éhség a biztonságra éhes, nem fehérjékre, szénhidrátokra és a többire. Ilyenkor jön a sósra édes, az édesre sós vágya. Azért sokkal, de sokkal nehezebb kibírni evés nélkül a pszichés éhséget, mint a testit. A testi éhség jön, megy. Ha nem ehetünk, elmúlik, majd pár óra múlva jelez újra, de nem veszélyes. 

Néhány nap nemevés után sem kibírhatatlan a testi éhség. A pszichés éhség viszont elviselhetetlenül ránk tud törni akkor is, ha éppen az imént fejeztük be az evést. A pszichés éhség nem éhség valójában, hanem egy erős késztetés arra, hogy valahogy nyerjük vissza a biztonságérzetünket. És amikor korlátozzunk magunkat az evésidők szokásával, akkor azt vesszük el magunktól, hogy mindig minden helyzetben ott legyen a lazításra alkalmas eszközünk: az evés. Iszonyatos éhséget, farkaséhséget érzékelünk, ellenállhatatlan késztetést az evésre, de nem az étel kell, hanem a biztonságérzet. 

Igen ám, de valójában biztonságosabb lesz-e az evést követő percünk, mint az azt megelőző volt? Valójában nem. A helyzet nem változott, csak mi érezzük erősebbnek, nyugodtabbnak magunkat, és ilyen lelkiállapotban a fenyegetettséget éljük meg kisebbnek. Hiszen minden viszonylagos. Ha erősebb vagyok, a nagyobb teher is könnyebb. 

 Amikor az ember meg akarja szokni az evésidőket, hasonlót él át, mint amikor le akar szokni a dohányzásról, vagy mikor le akar állni az alkoholról. Vagy bármi olyan tevékenységről, amit nem a dolog eredeti rendeltetéséért, hanem a hangulata befolyásolásáért, a lazításért, az erőgyűjtés illúziójáért tesz. 

Ha valaki elhatározza, hogy megváltoztatja az evési szokásait, akkor ebbe vág bele. Ha csak egy fogyókúrába kezd, akkor egy-két napig győzi energiával, hogy mellőznie kell az addig könnyen elérhető lazítót. De végleg?!? Nos, aki a dohányzásról szokik le, az sem úgy van, hogy csak két hétig nem gyújt rá. Ha egy alkoholista leteszi a poharat, az letette, és nem csak addig kell kibírnia ivás nélkül, amíg kijózanodik. 

Evéssel lazítani, megnyugodni, pihenni, a biztonság illúzióját kelteni álmegoldás. Káros következményei vannak, és azt a veszélyt rejti, hogy egyre több kell a lazításból ahhoz, hogy ugyanazt a hatást elérjük. 

De valamit csak úgy nem lehet elvenni, hogy pótoljuk valami hasznosabbal. Nem lehet csak úgy, minden egyéb változtatás nélkül elvenni a törött lábú embertől a mankót, hogy járjál! Nos, ez így nem megy. Akkor veheted el a mankót, ha adsz helyette más támaszt, de a legszerencsésebb, úgy elvenni a mankót, ha meggyógyul a láb, és már nem lesz arra a mankóra szükség. Ezt szeretném én itt ebben a blogban, hogy megtaláljuk a magunk gyógyulásának útját, hogy ne legyen szükségünk az evés mankójára ahhoz, hogy jól legyünk.

Tésztanapra:

Kukoricalepénykék téli savanyúsággal

Még soha semmit nem készítettem eddig kukoricalisztből. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit lehet kihozni belőle. Gondoltam, érdemes valami egészen egyszerűvel kezdeni, hogy megismerjem a természetét.  Nem mondom, hogy soha jobbat, de azért ehető lett.

Hozzávalók: 25 dkg kukoricaliszt, 2,5 dkg élesztő, 1 dl tej, 1 dl víz, 1 kiskanál só, 2 dl tejföl, 1 kiskanál csípős paprikakrém, téli savanyúság, 2 dl olaj a sütéshez.

Elkészítése: A tejet meglangyosítjuk, feloldjuk benne a cukrot, és felfutatjuk az élesztőt. A liszthez adjuk a (langyos) vízzel együtt. 1 kávéskanál sót adunk hozzá. Jól összekeverjük. Nagyon omlós masszát kapunk. Egy órát pihentetjük. Majd kiskanállal diónyi darabokat szakítunk a tésztából (omlós marad pihentetés után is), majd kis lepénykéket lapítunk belőle, és forró olajban kisütjük őket. Leitatjuk róluk a felesleges olajat. A tejfölt a paprikarémmel ízesítjük és mártogatósként adjuk a lepénykékhez, téli savanyúsággal tálaljuk. 

A 48. lépésben arról beszéltünk, hogy a pszichés éhség okozza a nehézségeket akkor, ha meg akarjuk változtatni az étkezési szokásainkat. A pszichés éhség pedig a biztonságérzetünk csorbulását jelzi, mely ezerféleképpen jelentkezhet. De az evéssel csak illúzióját kelthetjük a biztonságnak. Ám, ha ezt tudjuk, talán sikerül valódi megoldást is találnunk.

Holnap folytatjuk.

Huszonkettedik lépés: Naponta kétszer tizenöt perc mozgás - figyelemmel

 

Na, milyen volt a 21. nap? Milyen érzésekkel érkeztetek el erre a pontra? Hogyan alakulnak az eredmények? Mi  volt eddig a legjobb ezen a közösen megtett úton, és mi volt a legnehezebb?

Kati kommentje nyomán gondoltam, hogy akkor ma beszéljünk a mozgásról. Induljunk ki abból, hogy ebben a kérdésben is az a legfontosabb, hogy gondoskodó szeretettel figyeljünk magunkra, mert ami igazán karcsúsít az a magunkra fordított szerető figyelem. 

Van egy olyan tévképzet, hogy a fogcsikorgató, az önmagunkat a végkimerülés határára hajszoló edzések a hatékonyak. Egyáltalán szinte általános, hogy a túlsúlyos ember valami megmagyarázhatatlan önbüntetési akcióba kezed időről ídőre annak reményében, hogy a  szenvedések árán majdcsak megváltozik az élete. Szó sincs erről! A változás érdekes és élvezetes! Szenvedés helyett a figyelem, az ami szükséges. Mindenki megtalálhatja a neki  jóleső mozgásformát. Elég itt egészen egyszerű dolgokra gondolnunk.

A legfontosabb az, hogy a természetes mozgási lehetőségeket használjuk ki először. Napi kétszer tizenöt perc plusz mozgást javaslok. Ezt a kétszer negyed órát úgy is megoldhatjuk, hogy gyalogolunk a munkába és vissza ennyit. Vagy lift helyett a lépcsőt használjuk. Kinek milyen lehetőségek adódnak az életében. Azt mindenképpen jónak tartom, ha ébredés után szépen finoman átmozgatjuk, átmasszírozzuk a testünket. Így kezdjük a napot. Szépen, nyugodtan. Fontos, hogy ébredéstől már a lehető legjobb legyen a testünkben a keringés, az áramlás. Itt is érvényesüljön a fokozatosság és a személyre szabottság. 

A mozgásnak elsősorban a keringést és emészt javító funkciójára, és a nyugtató hatására van szükségünk. Aki nincs hozzászokva a nagyobb fizikai megterhelésekhez, ne zsírégető edzésekkel és aerobic-kal akarja kezdeni az életmódváltást. A választott mozgásformánk mindenképpen igazodjon az adott fizikai állapotunkhoz. A napi kétszer negyed óra lehet, hogy valakinek lassú séta, másnak meg futás, úszás, tánc, kerékpározás. Az azonban mindenki számára fontos, hogy éppen úgy, ahogy evés közben csak az evésre figyeljünk, a kétszer tizenöt percben meg a testünkre, az izmaink mozdulataira, a légzésünkre, a szívünk dobogására irányuljon a figyelmünk. Tehát önmagunkra. Ennek a napi kétszer tizenöt percnek az a legfontosabb feladata, hogy kapcsolatot találjunk a testünkkel. Elkezdjünk ráfigyelni. Érzékeljük, hogy mi esik jól. Mi az, amit a legszívesebben csinálunk, ha már ki kell lépnünk a kényelmi zónánkból. 

Akinek nagyon nehezére esik vállalni bármilyen fizikai megerőltetést, az kezdje azzal, hogy naponta kétszer negyed órát figyeli a saját egyébként is végzett mozdulatait. De tegye ezt az is, aki nagyobb fizikai erőkifejtést is örömmel vesz. Ahogy mondtam: figyeljük, hogyan mozdulnak az izmaink, hogyan veszünk levegőt, hogyan ver a szívünk, hogyan áramlik bennünk az élet. 

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen tapasztalatokat szeretetek azzal, ha elkezditek megfigyelni a saját mozgásotokat, és a mozgáshoz kapcsolódó érzéseket, gondolatokat. Majd még beszélünk erről, de most kezdjük így!

Zöldségnap

Puliszkás saláta

Hozzávalók a puliszkához: 15 dkg kukoricadara, 1 kávéskanál só, fél liter forrásban lévő víz.  A saláta többi részéhez: 40 dkg lilakáposzta, 20 dkg póréhagyma, 2 evőkanál étolaj (pl. hidegen sajtolt napraforgóolaj), 1 kiskanál só, 1 citrom leve. 

Elkészítése: A sós forrásban lévő vízbe állandó keverés mellett beleengedjük a kukoricadarát, s kevergetve addig főzzük, míg teljesen besűrűsödik, majd a sűrű masszát kiöntjük egy sima felületre, és kb. fél cm vastagságúra elterítjük, Hagyjuk kihűlni. A káposztát és a pórét is nagyon vékony szeletekre vágjuk, összekeverjük és besózzuk, majd az olajból és a citromból készített öntettel ízesítjük. A kihűlt puliszkát kb. 1 cm-es kockákra vágjuk, s közvetlenül a tálalás előtt a salátához keverjük. (Ha a puliszka sokáig áll a salátában, elveszíti szép élénksárga színét.)

 

A huszonkettedik lépésben a mozgásról volt szó. Arról, hogy adjunk magunknak naponta kétszer 15 percet, amikor figyelünk a testünkre, a mozdulatainkra. Szükséges, hogy megtaláljuk a kapcsolatot saját magunkkal, a saját testünkkel.

Holnap folytatjuk.