Tegnap nem véletlenül tettem fel a látszólag fura kérdéseimet. Az egyik legfontosabb felfedezésem ugyanis az önmegfigyelésem során az volt, hogy alapvetően kétféle éhségérzet létezik. Egyik a valóságos, fizikai éhség, ami azért keletkezik, mert a szervezetemnek tápanyagra van szüksége, a másik pedig, amit én jobb híján pszichés éhségnek neveztem el, valójában csak hasonló a fizikai éhségérzetre, de mégsem azt jelzi, hogy ennivalóra van szüksége a szervezetemnek. Valami hiányt, valami szükséget jelez ugyan, de itt az igazi megoldás nem az evés lenne.
Már pici korunk óta megszoktuk, hogy ha valami gond van, akkor hamarosan enni kapunk, és ezzel nagyjából helyre is áll a világ rendje. Sír a kisgyerek, az édesanya első ötlete, hogy valamit a szájába töm. (Nem megszólásból mondom, én is ezt csináltam.) Egy kis tea, egy kis keksz, egy kis ez, egy kis az. Hányszor előfordul, hogy étellel, cukros itallal vigasztaljuk a gyereket. Aztán ha a gyerek felnő, ő is így tesz. Valami falattal igyekszik magát vigasztalni… Esetleg rágyújt, vagy iszik egy pohárral… vagy többet egyszerre. Az evéshez általában biztonság, nyugalom, erő, pihenés, együttlét, védelem és még néhány ilyen jó dolog kötődik.
No, ha valaki fogyókúrába kezd, akkor olyasmire vállalkozik, hogy megfosztja magát ettől a megoldástól. Attól, hogy kéznél legyen az azonnali lazító. Hogy alkalma legyen hangulatjavító falatkákkal helyrebillenteni a kibillent egyensúlyt. De aki nem tudja mindazt, amit itt most mondok, az ennél sokkal drasztikusabban éli meg a helyzetet. Ha nem gondolkozunk el ezen, minden éhséget fizikai szükségletként élünk meg. És így azt, ha nem ehetünk, valahogy úgy, hogy éhezésre vagyunk kárhoztatva. Ez pánikszerű érzésig fokozódhat, valami olyanná válhat, hogy „most éhen fogok halni”.
De ha tudjuk, hogy az esetek nagy részében nem a valós fizikai éhségünket csillapítjuk az evéssel, hanem a hangulatunkat akarjuk az étellel befolyásolni, akkor azt is megértjük, hogy szó sincs arról, hogy éheznünk kéne. Hiszen amit érzünk, az nem valódi éhség. Annak sokkal több köze van ahhoz az érzéshez, mint amikor a dohányos nem gyújthat rá, vagy az alkoholista nem jut italhoz.
De beszélünk még erről. Most ne szaladjunk ennyire előre. Ma bőven elég, ha csak arra figyelünk, hogy kétféle éhség van. És bármennyire is hasonlítanak ezek egymásra, mégis másmilyenek.
Támpontként elmondom, hogy én hogyan érzékelem a két „éhségem” közötti különbséget.
A pszichés éhség
Amikor pszichés éhséget érzek, tudom valahol mélyen, hogy nem éhes vagyok igazából. Ez nálam a gyomorszájból induló égő érzés a gégefőben és a nyelőcsőben. A gyomorszáj tájékán égető érzést érzek, összehúzó feszültséget, amely elindítja a nyálelválasztást. A hűtőszekrény képe jut eszembe, hogy mi lehet benne. Mi is lenne a legjobb belőle? Mit is ennék? Igazából egyiket sem, csak „valamit”. Ilyenkor több dolgot kipróbálok gondolatban, de egyik sem az igazi. Lapozgatok a képek között és az ízek között. Mi lenne jobb? Sós, édes, savanyú, erős? A képek (amit a „lelki szemeimmel” látok) kicsik és gyomortájékon vannak. Ahogy megfigyelem, halványul az érzés, de ez rossz nekem, hogy halványul, meg szeretném tartani (!). Mint a szívtáji bizsergető érzés, amikor egy kedves, de elérhetetlen személy után vágyakozunk. Akár a kísértés érzése is lehet ez – tudom, hogy rosszra vinne, hogy nem szabadna, de mégsem akarok az érzéstől megválni, nem akarom, hogy enyhüljön, azt akarom, hogy beteljesedjék.
A testi éhség érzése
Csikorgó érzés a gyomromban (gyomorkorgás), ez hátrafelé a lapocka alá kisugárzik. Ez is - mint a pszichés éhség érzete - megfigyelésre elhalványul (akkor, amikor megfigyelem), ám ez jól esik, hogy enyhül. Ez az érzés is elindítja a nyálelválasztást, de valahogy sokkal mélyebbről jövő érzés ez. Nem olyan égető. Van ebben is feszültség, de ez olyan, hogy várom, „csikorduljon már össze” = korduljon már meg a gyomrom, mert akkor enyhül a feszültség. Ennek közel sem akkora a hajtóereje. Itt a belső hang azt mondja, „Éhes vagyok”. (A pszichés éhségnél meg: „Valamit ennék”.) A testi éhségnél örömmel venném, ha elmúlna (akár evés nélkül). A pszichés éhséget nem akarom, hogy elmúljon, annál azt akarom, hogy kielégüljön. A pszichés éhségnél nem jó érzés, ha csökken a késztetés az evésre. (Mert ezzel csökken a kielégülés örömének ígérete is.) A testi éhség átfordulhat enyhe hányingerbe, mint mikor a buszon felkeveredik a gyomrom.
Egy kis kitérő
Hat éve lesz már tavasszal, hogy napi szinten foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. Minden megfigyelésem azt a megállapítást támasztja alá, hogy a fizikai éhség elviselése nem olyan nagy dolog. Kísérletképpen az évek során már azt is megtettem, hogy pár napig nem ettem egyáltalán semmit. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történik velem. Bátran állíthatom, hogy még ebben a helyzetben sem voltam állandóan éhes. Sőt, egyre kevésbé voltam az, tehát a fizikai éhség nem fokozódik egy ponton tovább. A lábamban jelentkező izomgörcs volt a legkellemetlenebb dolog, amit ezzel kapcsolatban átéltem. Azt is határozottan állíthatom, hogy egy-egy alkalommal nem enni érdekes dolog, de nincs köze se a „normális” súlycsökkenéshez, se az életmódváltáshoz. Kizárólag a kíváncsisághoz, önmagunk megismeréséhez van köze. Természetesen csökken ilyenkor a súlyunk, de nem a zsírból vesztünk, hanem csak vizet veszít a szervezet, így azonnal vissza is szedjük az elvesztett kilókat. NEM tartozik az ajánlataim közé, hogy ezt kipróbáljuk!!!!! Még egyszer mondom, NEM része a súlycsökkentés folyamatának a hosszabb ideig tartó nemevés. Csak érdekességképpen meséltem el.
És ezek után lássuk a húsnapi ajánlatomat!
Gombás sertésszelet párolt kelbimbóval
Hozzávalók (személyenként): 15 dkg sertéskaraj, 15 dkg gomba, fél fej vöröshagyma, só, bors, 1 evőkanál tejföl, 1 gerezd fokhagyma, 4 dkg vaj, 15 dkg kelbimbó. Kevés őrölt piros paprika a tálaláshoz (elhagyható).
Elkészítése: A húst vékony szeletekre vágjuk, besózzuk, megborsozzuk. Egy kevés vajat felolvasztunk, és megfuttatjuk benne a zúzott fokhagymát. Ebben a zsiradékban nagy lángon a szeletek mindkét oldalát a pörzsanyag képződéséig sütjük. Félre tesszük a húst egy másik edénybe, a hagymát vékonyra vágjuk, és azt is megpirítjuk a vajon, majd ezt is a rátesszük a másik edényben lévő húsra, és födő alatt elkezdjük együtt párolni. A gombát szeletekre vágjuk, és megpirítjuk, majd azt is a húshoz adjuk, jól átkeverjük, s egy kis ideig együtt pároljuk. (Szükség esetén egy kevés vizet öntünk alá.) A kelbimbókat negyedekre vágjuk és a vaj maradékán megpároljuk. Ugyanabban a serpenyőben dolgozunk mosogatás nélkül minden alapanyag megpirításánál.
A gombás húst tejföllel ízesítjük és a párolt kelbimbóval tálaljuk. Díszítésül megszórhatjuk kevés őrölt pirospaprikával.
Tizenharmadik lépésként megismertük a testi éhség és a pszichés éhség fogalmát.
Ennek alapján meg tudjuk figyelni és meg tudjuk magunkon különböztetni ezt a két érzést. És azt is tudjuk már, hogy csak a testi éhség jelzi a test táplálékigényét. A pszichés éhséggel a hangulatunkat szeretnénk befolyásolni, a valamilyen okból kibillent egyensúlyunkat szeretnénk visszaállítani.
Holnap folytatjuk.
.jpg)
http://pszichowellness.hu/
