Sült töltött paprika és padlizsán

Régen írtam már ide, de azért készítettem egy-két dolgot, amit majd felteszek. Addig is legyen itt, amit ma ebédre készítettem. Nem előre megfontolt szándékkal volt ez az ebéd, sokkal inkább a „nézzük meg, mi van itthon, és csináljunk valami ehetőt” kategóriába tartozó dolog ez. De mindenkinek ízlett, így felveszem a repertoárba. 

Hozzávalók: 2 padlizsán, 6 kápia paprika, kb. 20 dkg paradicsom, 10 dkg, mozzarella, fél kg darált sertéshús, 4 gerezd fokhagyma, só, bors, 1 evőkanál olaj.

Elkészítése: A padlizsánt félbevágjuk,  és kb. 1 cm-es részt meghagyva kikaparjuk a belsejét, és apróra vágjuk két paprikával együtt. Ezt az apróra vágott zöldséget belekeverjük a darált húsba, zúzott fokhagymával, sóval, borssal ízesítjük. Ezzel a húsmasszával megtöltjük a kivájt padlizsánokat. és a hosszában félbevágott és kimagozott paprikákat. Az olajjal kikenünk egy tűzálló edényt, egymás mellé sorakoztatjuk a megtöltött paprikát és padlizsánt. A paradicsomot feldaraboljuk és az egyes darabok tetejére rakjuk.  Forró sütőben kb. fél óráig sütjük, majd rátesszük a feldarabolt sajtot, és még negyed órát sütjük. 

Nagyon finom mellé valami fűszeres paradicsommártás, vagy akár házi ketchup, ajvár, pindjur, vagy pizzakrém. Hogy én ezekből milyeneket készítettem, remélem, lesz erőm, időm hamarosan leírni.

Az eMpszi étrendje szerint húsnapi étel. 

288. Tésztanapra rántott padlizsán tejfölös paprikasalátával

Vagyok ám, élek, és enni is szoktam, csak éppen népet számlálok, és hiába igyekszem, annyi időm nincs, hogy még fényképezzek is, és a blogba írjak is. Ráadásul a múlt hétvégén vendégség is volt nálunk, Anya nyolcvanadik születésnapja volt. Elhatároztam, hogy a tortája bekerül ide, de aztán csak akkor jutott eszembe, amikor már elfogyott, és nem készítettem róla idevaló fényképet. Arra gondoltam, hogy akkor, ha még jövőre is lesz Kifőztük jótékonysági receptbeküldés, akkor majd arra megsütöm. Ma is voltam összeírni, de Anya panírozta a padlizsánt, aztán azt gondoltam, akkor most rászánom ezt a pár percet, hogy ide is jussak egy kicsit.

Rántott padlizsán

Hozzávalók: Személyenként 1 nagyobb padlizsán, só, a panírozáshoz liszt, tojás, prézli, a sütéshez zsír vagy olaj.

Elkészítése: A padlizsánt meghámozzuk, ujjnyi vastag karikákra felszeleteljük. Besózzuk, kicsit állni hagyjuk. Leitatjuk róla a nedvességet, és a szokásos módon bepanírozzuk és kisütjük.

Tejfölös paprikasaláta

Hozzávalók személyenként: 2 db vastag húsú piros paprika, 1 evőkanál tejföl, 1 gerezd fokhagyma, só.

Elkészítése: A paprikát apró kockákra vágjuk, és belekeverjük a sóval és fokhagymával ízesített tejfölbe.

A népszámlálás hizlal

Szóval nagyon tanulságos nekem ez a népszámlálás. Éppen mondtam a kolléganőmnek, hogy már jó lesz, ha véget ér, mert érezhetően nő a derékbőségem. Csodálkozva kérdezte, hogy ennyien megkínálnak süteménnyel, amikor megyek összeírni. No, erről nincs szó, megkínálnak ugyan néha, de nem szoktam enni evésidőn kívül még ilyen alkalommal sem, szóval nem fogadok el kínálást, nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy nagyon kifáradok, hiszen ez a munka azt jelenti, hogy folyamatosan már harmadik hete napi tizenvalahány órát megállás nélkül dolgozom, és amikor leülök enni, úgy eszem, mint akit az éhhalál környékez. 

Írtam már, azt hiszem, hogy annak idején azért híztam el olyan rettentően, mert fáradtságevő voltam. És úgy tűnik, ez nem is szűnt meg nálam. Tudván tudom, hogy ez a helyzet, és azt is, hogy nem fogom magam kipihenni az evéssel, és nem is olyan közvetlen a kapcsolat az elfogyasztott étel és az energiaszintem között, sőt… sokkal jobban járnék, ha kevesebbet ennék, mert az emésztésre nem menne el az erőm. És mégis… 

Nagyon tanulságos számomra ez a dolog. Teljesen nyilvánvalóan tudom, hogy mi okozza nálam a nehézséget. Most éppen abban az élethelyzetben vagyok, hogy ezen könnyíteni nem tudok, tehát az elvállalt munkát el kell végezni időre. Ebből engedni nem lehet. Ott van viszont az a tényező, hogy tudván tudom, hogy nem pihentet az evés, és mégis valami erős kényszer hajt az asztalnál, hogy szedjek még egy tányérral. És olyankor, amikor nyúlok a már felesleges étel után nem jutnak eszembe az észérvek. Csak automatikusan cselekszem, nem is figyelek, pedig jól tudom, hogy mit és hogyan kéne tennem.

Talán éppen ez a helyzet fog rávezetni arra, hogy mi hasznosat tegyek ebben a helyzetben. Azért eszem, mert fáradt vagyok, és erőre, sok erőre van szükségem. Azt kell megoldanom, hogy ne fáradjak ki annyira, vagy valahogy megértsem a lelkem mélyén, hogy nem az evés emeli meg az energiaszintem annyira, hogy biztonságba érezzem magam. Mert ha ezt valahogy  megértem, akkor majd azt is megoldom, hogy tudatosan figyeljek akkor is a normális mennyiségű evésre, amikor valami arra hajt, hogy többet egyek a kelleténél. Nagy titok ez, de szeretném megfejteni. Ami azért mégsem engedi, hogy teljesen elszaladjon velem a ló, az az, hogy az evésidőket betartom. No, majd átgondolom… ezt az egészet. Aztán, ha tudok, jövök. 

Hamarosan folytatjuk.

271. Zöldségnapra: Padlizsánnal töltött sültpaprika paradicsommártással

Még éppen kapható minden ehhez a finom zöldségételhez. 

Padlizsánnal töltött sültpaprika paradicsommártással

Hozzávalók fejenként 1 padlizsán, 2-3 paradicsompaprika, 1 gerezd fokhagyma, só bors, 1 evőkanál olaj, kevés reszelni való sajt, kevés rozmaring (kb. 5 cm-es ág), fél citrom.

Elkészítése: A padlizsánt megmossuk és apró kockákra vágjuk. Az olajat felforrósítjuk belezúzzuk a fokhagymát, és beledobjuk a rozmaringágat. Hozzákeverjük a padlizsánkockákat és állandó kevergetés közben megpároljuk. Szükség szerint apránként vizet adagolunk hozzá, sózzuk borsozzuk. Amikor a padlizsán már krémessé kezd válni. Levesszük a tűzről, kivesszük belőle a rozmaringágat, ízlés szerint pár csepp citrommal ízesítjük, majd a kimagozott paprikákba töltjük a padlizsánt. Olajjal kikenünk egy tűzálló tálat, és ebben kb. 200 fokos sütőben addig sütjük a töltött paprikákat, ameddig a héjuk picit barnulni kezd. Paradicsommártással és egy-egy csipet reszelt sajttal tálaljuk.

Megéri?

Hogy megint nem írtam ide egy ideig, talán ez is példázza, hogy nem egyszerű hosszabb ideig megmaradni egy-egy kerékvágásban. De az meg hogy, újra és újra visszatérek ehhez a témához, reményeim szerint arra ad példát, hogy lehetséges visszatérni. Nemcsak lehetséges, de érdemes is. Gondolkozom raja, hogy mi térít el személy szerint engem egy-egy időre konkrétan ettől a blogtól, hogy így talán segíthetek megtalálni úgy általában is, hogy miért nem vagyunk elég kitartóak a dolgainkban.

Arra jutottam, hogy az ennek az oka, hogy elterelődik a figyelmünk. Jön egy erősebb inger, melynek hatása lefedi a hasznos elhatározást. Itt a blogírásnál – mivel ez eléggé összetett dolog -  azért van néha szünet, mert nem erre szánom az időm (úgy is mondhatnám, hogy nem jut rá). Azért mert, nem főzök olyasmit, ami még nem volt itt, nem szánom rá az időt a fényképezésre, nem tartalékolok annyi erőt estére, hogy néhány (legalább megközelítően) értelmes mondatot leírjak. Megkopik a motiváció. Felvetődnek bennem azok a kérdések, hogy vajon van-e egyáltalán értelme annak, hogy ez irányú erőfeszítéseket teszek. Hasznos-e, hogy erre fordítom az időm, az erőm. Mert az nyilvánvaló, hogy minden nem fér bele az életünkbe. Rangsorolnunk kell a dolgainkat. És néha úgy szelektálunk, hogy a kényelem elfoglalja az értékrend helyét az agyunkban, amikor felállítjuk a sorrendet. A motiváció a kulcsszó. Itt is, máshol is. Mi éri meg. Ezen áll vagy bukik valami. Vagyis, miről gondoljuk, hogy megéri, és miről hogy nem.

(Holnap?) folytatjuk.

230. Tésztanapra: Paradicsmos, padlizsános penne petrezselyemmel

Hasonlít a múltkor leírt padlizsános lecsóhoz, de mégis más étel. Nem nagy a különbség, de mégis ideteszem, mert jó példa arra, hogy egészen kis változtatással egy új étel készíthető. Ha nem akartam volna, hogy éppen 4P legyen, akár más tésztát is használhattam volna, hiszen úgy is jó. De a padlizsános lecsóhoz is készülhetett volna pirított tarhonya. Talán még úgy jobb is lehetett volna. Úgyis mindenki hozzáigazítja ezeket a saját ízléséhez.

Paradicsomos padlizsános penne petrezselyemmel, a 4P :)

Hozzávalók személyenként: 6-7 dkg száraztészta (tollhegytészta=penne) a csomagoláson feltüntetett módon kifőzve. 20 dkg paradicsom, 20 dkg padlizsán, 2 gerezd fokhagyma, fél csokor petrezselyemzöldje, 1 evőkanál étolaj, só.

Elkészítése: A padlizsánt megmossunk, és hámozás nélkül kb. 0,5 cm vastag szeletekre vágjuk. Felforrósítunk egy serpenyőt, wokot, melyben zsiradék nélkül barnára sütjük a padlizsánszeletek mindkét oldalát. Az edényt enyhén megolajozzuk, és így sütjük meg benne padlizsánhoz hasonlóan felszeletelt paradicsomot.

A többi olajba belezúzzuk a fokhagymát, és megsózzuk. Mind a padlizsán mind a paradicsomkarikákat egy deszkán kockákra vágjuk, belekeverjük a fokhagymás olajba és a tésztára tesszük. Megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel.

Mindegy, csak lennék jobban!

Könnyű mondani, hogy így és így tartsuk be a szabályokat, együnk kevesebbet, mert csak úgy érjük el a célunkat, a kisebb testtömeget. Abban a pillanatban, amikor a felesleges falatok lecsúsznak a torkunkon, nem elég erős motiváció a jövő jobban léte. Akkor a pillanatnyi jobb létünk a tét, még akkor is, ha átmeneti. 

Olyan ez, mint amikor kölcsönt vesz fel az ember. Az is a jövővel való gazdálkodás. A jelen pillant enyhületéért kockáztatjuk a normális jövőt. De hát a jövő olyan messze van! A most meg most van. Most kéne jobban lennünk, most kellene, hogy enyhüljön a feszültség. A jövő elérkeztéig még bármi történhet. Akár még csoda is. Amikor felvesszük a kölcsönt, miben reménykedünk? Talán, hogy majd hamarosan több erőnk, nagyobb szerencsénk lesz. Hogy majd találunk valami egérutat, csak most ezt a helyzetet éljük túl.

Elvileg még be is jöhet a számításunk. Bár a valószínűsége mindig kicsi. De a kockázat mindenképpen nagy. Mert akár a kölcsönnel, akár a feszültséget oldó evéssel a jövő erőforrásaiból használunk el valamennyit a jelenben. Mit tehetnénk ehelyett? A kérdés sem és a válasz sem nehéz, csak a megoldás, az nehéz, nagyon nehéz. Mert ha van egy könnyebbik út (a jelenben a jövővel gazdálkodni), akkor nehéz megállni, hogy ne menjük rajta. A lehúzó erő mindig erős. De mindig lehet jó döntést hozni.

Holnap folytatjuk.

201. Tésztanapra tollhegytészta padlizsános lecsóval

Ircsike írta a tegnapi bejegyzéshez, hogy nagyon szereti a lecsós dolgokat. Ezzel én is így vagyok, úgyhogy lesz itt számtalan lecsós variáció mostanában, no, meg padlizsános. Lecsó és padlizsán így együtt igazán a szívem csücske (már szinte ratatouille :) ).

Tollhegytészta padlizsános lecsóval

Hozzávalók személyenként: 6-8 dkg száraz tollhegytészta, 5 dkg (fél fej) vöröshagyma, 20 dkg padlizsán (1 db), 10 dkg húsos zöldpaprika (1 db) 10 dkg paradicsom (1 db) 1 gerezd fokhagyma, 2 kiskanál olaj, só, őrölt fekete bors, pár csepp méz, bazsalikom, szurokfű (oregánó), rozmaring (néhány levél vagy 1-1 késhegynyi mindháromból).

Elkészítése: A tésztát a szokásos módon kifőzzük sós vízben, leszűrjük és egy kiskanál olajjal összekeverjük.  Közben a vöröshagymát apróra vágjuk, és 1 kiskanál olajon sóval dinsztelni kezdjük,  hozzáadjuk az apróra vágott paprikát, majd a falatnyi darabkákra vágott padlizsánt végül a szintén apróra vágott paradicsomot. A felsorolt fűszerekkel ízesítjük, a tollhegytésztával tálaljuk.

Őrzők a strázsán

Tegnap beszélgettem egy régi tanítványommal. Kedves, ügyes fiatalember, csinálja rendesen a dolgát, de hát néha nem túl fényesen látja a jövőt. Gondolom, ismerős ez a dolog, hogy hiába tesszük meg a tőlünk telhetőt, sokat dolgozunk, igyekszünk, és mégsem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnék, ahogy elképzeltük. Sok minden eszembe jutott ennek a beszélgetésnek a nyomán.  

Most olyan világban élünk, hogy bármilyen híradást hallgatunk, nézünk a leggyakoribb szavak a válság, a csőd és hasonlók. Igen, baj ez, nagy baj. De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb, amikor olyasmit mondogatunk, hogy nincs remény, ez csak rosszabb lesz… Először csak szavaink reménytelenek, mert a lelkünk mélyén a remény csírája tovább él, mint a felszínen. De ha sokat mondogatjuk a keserű szavakat, akkor az a kis reménycsíra, mely az első sugárkára szárba szökkenne, bizony veszélybe kerül.

Valahogy úgy működünk mi emberek, hogy a kimondott szavainkhoz keressük a bizonyítékot. A „na, látod, hogy igazam volt” kimondásának lehetősége nagyon erős motiváció. Egyszerűen, mindent megteszünk (legtöbbször nem is tudatosan), hogy igazunk legyen. Ez persze nagyon jó akkor, ha valami jó mellett keressük a bizonyítékot. De ha reménytelen képet festünk magunk elé, akkor nagy rá az esélyünk, hogy azokat a dolgokat vesszük majd észre, amelyek ahhoz a képhez illeszkednek. Így könnyen előfordulhat, hogy nem veszünk észre lehetőségeket, nem használjuk ki maximálisan a bennünk rejlő kreativitást, alkotó erőt, mondván, úgysem lesz jobb, minek csináljak bármit is. Nos, így aztán tényleg nem lesz jobb. Ez az önmagát beteljesítő fekete jóslat.

A legtöbbünknek már csak a történelemkönyvek lapjairól ismerősek a háborúban porig rombolt városokat ábrázoló képek, bár talán nem is kell annyira messzi múltba menni ilyen képekért. Itt van a szomszédunkban Horvátország. Itthonról hallottam a kilencvenes évek elején azokat az ágyúkat, amik a szlavóniai településeket lőtték szét. De a porig rombolt falvak és városok ma újra élnek. Mert az „Élet él és élni akar”, ahogy Ady mondja*. Nem az a legnagyobb baj, ha „feneségek” „átvádolnak” rajtunk, a legnagyobb baj, ha nem adunk elég teret a bennünk rejtőző kicsi reménycsíra erősödésének. Ha átvesszük és tovább mondjuk a mindenhonnan áradó reménytelen mondatokat, mert a reménytelen mondatokból reménytelen viselkedés lesz. Amíg lélegzünk, amíg a szívünk dobban, mindig van remény arra, hogy jobban legyünk, szebben éljünk. De ehhez elsősorban az kell, hogy tudjunk benne hinni, hogy ez lehetséges, aztán meg megtegyük ennek érdekében, ami tőlünk telik.

Ha egy keskeny hídon megyünk át a szakadék fölött (vagy egy drótkötélen a Niagara fölött), akkor egyetlen esélyünk van: ha a hídra (a drótkötélre) – a reményre, a lehetőségre koncentrálunk. Ha elkezdjük a szakadékot nézegetni, annak nem lesz jó vége.

Holnap folytatjuk. 

·      *  Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

199. Húsnapra: Padlizsános aprópecsenye tejfölös uborkasalátával

 Lehetséges, hogy a brassói aprópecsenye, mint olyan egy nemlétező étel, amit az éttermi szemét felhasználására találtak ki, és annyi köze van Brassóhoz, mint nem is tudom... mit is szoktak erre mondani?(Egyszer ezt hallottam valakitől.)

No, de nem baj, ha jól van elkészítve, jó alapanyagokból, akkor finom. Ám nem felel meg az ételtársítás szabályainak. De miért is ne lehetne a krumplit más egyébbel helyettesíteni? Emlékszem, télen csináltam tarlórépás céklás változatot. Most itt volt az ideje egy padlizsánosnak. A padlizsán a kedvenc zöldségem egyébként. Ez most olyan fajtából készült, amit eddig még nem ettem. Halványabb lila, hosszúkás termések voltak. Hát, nem tudom. Lehet, hogy az eredetit jobban szeretem, mert nekem a padlizsánhoz a színe is hozzátartozik. De azért ez is jó volt.

Padlizsános aprópecsenye

Hozzávalók: 60 dkg sertéstarja, 1 evőkanál sertészsír, 4 kiskanál só, 1 kiskanál bors, 4 gerezd fokhagyma, 1 kg padlizsán.

Elkészítése: A húst kockákra vágjuk. Jól összekeverjük a sóval, borssal. A zsírral vastagon kikenünk egy lábost, beletesszük a (még hideg zsírba) a húskockákat, aláöntünk kb. 1 dl vizet, fedőt teszünk az edényre, és a tűzre tesszük Ha a vize teljesen elsül, apránként pótoljuk. Mikor a hús megpuhult, akkor hagyjuk zsírjára sülni és egy kicsit megpirulni, rázúzzuk a fokhagyma felét.

Míg a hús sül, a padlizsánt karikákra vágjuk és minden zsiradék nélkül egy vasserpenyőben vagy wokban megsütjük a zöldségkarikák mindkét oldalát. Sóval, zúzott fokhagymával és egy a hús szaftjával ízesítjük a padlizsánt, majd tálalás előtt a húshoz keverjük.

Tejfölös uborkasaláta

Hozzávalók: 1 kg uborka, 4 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál méz, 1 kávéskanál só, 1 evőkanál (fehér) (balzsam)ecet, 4 evőkanál tejföl, őrölt pirospaprika és őrölt fekete bors a díszítéshez.

Elkészítése: Az uborkát meghámozzuk, legyaluljuk. A tejfölt sóval mézzel és ecettel, zúzott fokhagymával  ízesítve öntetet készítünk, s ezzel alaposan összekeverjük az uborkát. Őrölt paprikával és borssal díszítjük.

Na, végre…! Szemrehányunk? Szemre hányunk… ?

Az egyik hasznos dolog, amit az NLP során tanultam, az, hogy ha azt szeretném, hogy másként viselkedjen velem a környezetem, úgy tudom elérni, hogy én kezdek el másként viselkedni a környezetemmel.

Nagyon sok energiánk arra megy el, hogy elvárásaink vannak a körülöttünk élőkhöz, ők nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, s emiatt rosszul érezzük magunkat, megsértődünk, bánkódunk, kifáradunk. Ilyenkor természetes, hogy elkezdjük könnyebb úton keresni az enyhülést, a jó érzéseket, a pihenést: megeszünk egy tálca sütit, egy karéj zsíros kenyeret hagymával, vagy kinek mi az álmegoldás ilyenkor. Így „tekintélyesebbek” és észrevehetőbbek, nagyobbak, és „erősebbek” leszünk ugyan, de a célunkat mégsem érjük el. 

Például, ha azt szeretném, hogy a barátaim meglátogassanak, de nem teszik, mert ezer gondjuk-bajuk van, akkor nem az a megoldás, hogy megsértődök, és szemrehányást teszek nekik, lelkiismeret-furdalást ébresztek bennük, hogy legyen még több bajuk, hanem nyíltan és szeretettel elmondom, hogy „Nagyon szeretnék veletek egy kis időt eltölteni. Látom, nem értek a dolgaitok végére, hogyan tudnék abban segíteni, hogy még is legyen egy kis időtök, amit közösen tölthetnénk el?”

Nem, ezt nem szoktuk megtenni. (Tisztelet a kivételnek). Ehelyett írunk egy sértődött, szemrehányó levelet, vagy közös ismerősöknek panaszkodunk, hogy ezek semmibe vesznek bennünket, ezeknek nem is számítunk, nem is hiányzunk.  (És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az ilyen viselkedést tudattalanul ugyan, de gyakran a legjobb védekezés a támadás elve motiválja, de erről érdemes lenne külön beszélünk.)

A megsértődés a legszerencsétlenebb viselkedésformák egyike. Nem azt mondom, hogy érzéketlenné váljuk, hanem azt, hogy a másik rossz érzést okozó viselkedésére nem a magunkba fordulás, a visszavágás a jó megoldás. Ha azt akarom, hogy figyeljenek rám, akkor annak nem a másik bántása a célszerű útja.  Sokkal jobb, ha úgy viszonyulok a másikhoz, hogy annak a reakciója olyasmi legyen, amit szeretnék.

Ha azt akarom, hogy látogassanak meg, annak a legrosszabb útja, ha leszúrom az illetőt, hogy eddig miért nem tette. Kinek van kedve olyanra időt áldozni az amúgy is szűkös keretből, ahol szemrehányások sorozata várja.

Hányszor, de hányszor látom tanárként is, hogy a szülő úgy dicséri meg a gyerekét, hogy az egy szidással ér fel. Például, ha  végre kap egy jó jegyet a gyerek igazi öröm helyett kaphatja azt a szülőjétől, hogy no, látod, tudsz te, ha nem lennél olyan lusta disznó, akkor hány ötöst kaphatnál! Vagy az előbbi példával: Ha rég látott barát meglátogat, nem az örömömet fejezem ki, hanem azt mondom, hogy na, végre, hogy ideértél!..., és rázúdítjuk a panaszáradatot. Így várhatjuk, hogy legközelebb megint mikor veszi felénk az irányt.

Nehéz így viselkedni, ennyire figyelni, ez igaz, de senki nem mondta, hogy könnyű lesz. J És a másik embernek sem könnyebb. Csak ugye a szomszéd rétje mindig zöldebb, neki mindig könnyebb… A szemrehányó viselkedésnél rosszabb úton nem is igyekezhetnénk a jobb lét felé. Érdemes mást választanunk, kevesebbet fogunk csalódni, kevesebb fájdalom ér majd. (Hogy mit is okoz a viselkedésünk, azt sokszor beszédesen megmutatja az anyanyelvünk, ha figyelünk rá. Lád a bejegyzés címe.)

Holnap folytatjuk