274. Húsnapra: Rúzsa Sándor pecsenyéje

 

Ezt az ételt nem én főztem. Ópusztaszeren ettem múltkor a Szeri Csárdában. http://opusztaszer.hu/data/phoo/import/letolt/szericsarda_etlap_20110824.pdf Jó volt ez is, de jobb választás lett volna a Bicskás Bandi pecsenyéje, de azt Ferenc fiam választotta. És ha valahol eszünk, annyira hajt a kíváncsiság, hogy véletlenül sem kérek olyasmit, ami úgyis lesz az asztalon, és úgyis megkóstolom, akármelyikünk kérte is. A csárda berendezése tetszett. A betyárvilág bemutatása érdekes, és nem is giccses. (És ebben a témában ez azért nagy szó.) Az ételek ízeltesek voltak, bár kevés volt a bátorságuk, hogy igazából szakítsanak a „csárdás hagyományokkal”. Bár azért éreztem erre dicsérendő törekvéseket, csak valahol megállt a dolog félúton. Bár könnyen beszélek én, lehet, hogy megélni csak így lehet ebben a műfajban, hogy megtalálják a vendégek a szokásos dolgokat.

Rúzsa Sándor pecsenyéje a Szeri Csárdából

Sertéskaraj finoman sütve gombás, májas raguval, rozmaringgal, bazsalikommal, kakukkfűvel fűszerezve. Ennyi szerepel róla az étlapon. Nos, ha egyszer itthon is elkészítem, akkor majd jövök a szokásos leírással. Így ma csak ennyit mondok. Vegyes friss salátával ettem. Nem kell hozzá köret, akkor sem, ha ez talán szokatlan.  

A sors a kegyetlen?

Nehéz napom volt ma. Temetésen voltam. Nagyon szép volt a búcsúztató, én sem tudtam volna szebbet. Mi mást is lehet ebben a műfajban mondani, mint ami ott elhangzott. És a szokásos kérdések: miért éppen velünk?, miért éppen így?, miét éppen most?. Sokszor feleszünk ilyen kérdéseket a sors kegyetlenségét citálva. Igen, egy temetésen mi mást is mondhatna a szónok. De ahhoz, hogy ne a temetésen kelljen ilyeneket kérdeznünk, érdemes sokkal előbb, sokkal többször szembenéznünk azokkal a dolgokkal, melyeket sorsként szoktunk aposztrofálni akkor, amikor már nem tudunk rajta változtatni. Az egyik legfontosabb dolog, amit ebben az életben megtanultam, hogy múlik rajtam. Tudok változtatni. Sokkal többet tehetünk, mint gondolnánk. És ez nagyszerű hír. De csak akkor, ha még ha élünk a lehetőséggel…

Holnap folytatjuk.

132. Húsnnapra: Bugaci szelet

Ezt most nem én készítettem, hanem egy orfűi vendéglőben (Szúnyogvár) ettem. De úgy gondolom, vállalható, és talán hasznos is, ha többször elmondom, hogy teljesen egyszerű dolog vendéglői ebédkor is tartani az ételtársítást. 

Ez az étel nagyon egyszerűnek tűnik. Ahogy érzékeltem, sertéskaraj hirtelensültnek kisütve, csípős tejföllel ( tejföl erős-paprikakrémmel összekeverve), reszelt sajttal megszórva. Köret nélkül egy nagy adag vegyes nyári salátával jó húsnapi ebéd volt.

De hát én nem is eszem sokat!

Már régóta beszélgetünk itt az evésről és a túlsúlyról. Talán már nem is lehet újat mondani ebben a témában, de úgy érzem, hogy nem árt, ha a legfontosabb dolgokat időről időre átgondoljuk.

A túlsúlyos emberek legelőször azzal a ténnyel szembesülnek, hogy a környezetük szerint ők sokat esznek, szerintük pedig semmivel sem esznek többet, mint normál súlyú társaik. Akkor meg miért beszélünk arról, hogy sokat ennének. 

Nehéz kérdés ez, és nagyon sok benne az igazság. Egyrészt tényleg elképzelhető, hogy a túlsúlyos ember nem eszik többet néhány „gebe” társánál, csak „raja még az is meglátszik, ha csak gondol az ételre.” Ezt nyugodtan elfogadhatjuk tényként, hogy van ilyen. De ebben az esetben is az adott ember többet eszik a „kelleténél.” Mert a „kellete” nem attól függ, hogy mások mennyit esznek, hanem attól, hogy az adott ember mennyi táplálékot hasznosít, mennyit raktároz. Ha annyit eszünk, hogy a testünk raktározni kezd, akkor többet ettünk. (Bár az a kérdés, hogy miért a tartalékol a testünk, és miért kényszerít szinte, hogy együnk annyit, hogy legyen tartalék nagyon érdekes kérdés, de most ne menjünk ebbe bele.) Tehát, ha akármilyen kevés étel elfogyasztása után tartalék keletkezik rajtunk, akkor az azt jelenti, hogy több volt  az étel, mint amennyi a most-hoz elegendő lett volna. 

De emellett van még egy másik eset is. Sokszor valójában nem eszünk keveset, csak nem vesszük észre. Mert nem rendes étkezés keretében esszük meg ezeket az észrevétlen falatokat. Azokat csak úgy becsipegetjük. 

Ezért ajánlom mindenekelőtt a kötött idejű étkezéseket, és azt, hogy csak „rendes körülmények között” (ülve, terített asztalnál, teljesen odafigyelve és élvezettel együnk, és egyék evéseket teljesen zárjunk ki.)

Tudom, hogy ez az egyszerűnek látszó tanács önfegyelmet igényel. De ha képesek vagyunk ezt megtenni, nagymértékben megnöveli ez a teljesítmény az önbecsülésünket. Az önbecsülés növekedése pedig növeli a biztonságérzetet, ez a helyzet pedig sokkal kevesebb „védelmi zsírral” is beéri.  Igen, a dolgok ilyen érdekesen összefüggenek.

Holnap folytatjuk.

Zsindelyes

Tegnap Misivel találkoztunk egy röpke időre, a lakásához viszonylag közeli Zsindelyes étteremben ettünk.

Én egy Zsindelyes salátát ettem (Ruccola ágyon grillezett camembert caramellizált körtével balzsamos Vilmos körtés öntettel)
Meg voltam elégedve a választásommal. Bár az én ízlésemhez, ahhoz, amit nekem az ízek harmóniája jelent, túl édes volt. Így nagyon jólesett hozzá az asztaltársaságomtól begyűjtött paradicsom ill. kis káposztasaláta. Talán nem illendő dolog így megvariálni a mások által megálmodott ételt, de itt is működött bennem az ösztön, hogy hozzuk ki a helyzetből a lehető legjobbat, még akkor is, ha mások mást gondoltak arról, hogy nekem mi lesz a legjobb. De ezzel a kis módosítással egészen meg kellemes élményt nyújtott a Zsindelyes saláta. Bár vannak szakácsok, aki attól is ki vannak akadva, ha az ember megsózza az ételt, mondván, hogy egy kiállításon sem festünk a képre még egy kis sárgát, ha úgy jobban tetszene. Ez igaz ugyan, de ott lehet nézni egy másik képet, itt meg ez volt az ebédem. :)

Ez itt Butyka Anna régi kedvence (sertés tarja fűszerezve, mustározva burgonyával, tükörtojással, házi káposztasalátával.) Az ízesítése kifejezetten jónak találtatott. A kellemesen volt megsütve, volt, a krumpli finom volt, a tojást is éppen eltalálták. A szalonna kellemessé tette az egész kompozíciót. A hús alatt rejlő pirítóskenyér-szelet léte jelentett meglepetés, viszont, ha azt a funkcióját tekintjük, hogy így opcionálissá vált a zsír egy részének elfogyasztása, akkor egész jó ötletnek tűnik. A káposzta saláta is a teljesen jó minősítést kapta, amit én is alátámasztok. A kihozott étel mennyisége is megfelelt.

A marhapörköltet (galuskával) fogyasztó fiam nem túl bőbeszédű, ám ételekkel szemben kritikus magatartását figyelembe véve pozitív véleménynek számít, hogy a "Milyen a pörkölt?" kérdésre a "Teljesen korrekt" válasz érkezett.

Aki figyel az ételtársításra, annak is ajánlható alkalmanként egy-egy ilyen saláta, mint itt a Zsindelyes saláta. Az étel fő alkotórésze a sajt, ezért húsnapi ételként illeszthető a négynapos rendbe.
Ha marhapörkölre vágynál, de az ételtársítást is meg szeretnéd tartani, kérd a húst galuska nélkül két adag káposztasalátával.
A Butyka Anna kedvence viszont olyan étel, hogy nem illeszkedik az ételtársításhoz. Ez így egész, nem lenne érdemes alkotóelemire szedni. Aki figyelni szeretne az ételtársításra, válaszon mást az étlapról.