Oldalak

2011. augusztus 20., szombat

132. Húsnnapra: Bugaci szelet



Ezt most nem én készítettem, hanem egy orfűi vendéglőben (Szúnyogvár) ettem. De úgy gondolom, vállalható, és talán hasznos is, ha többször elmondom, hogy teljesen egyszerű dolog vendéglői ebédkor is tartani az ételtársítást. 

Ez az étel nagyon egyszerűnek tűnik. Ahogy érzékeltem, sertéskaraj hirtelensültnek kisütve, csípős tejföllel ( tejföl erős-paprikakrémmel összekeverve), reszelt sajttal megszórva. Köret nélkül egy nagy adag vegyes nyári salátával jó húsnapi ebéd volt.


De hát én nem is eszem sokat!

Már régóta beszélgetünk itt az evésről és a túlsúlyról. Talán már nem is lehet újat mondani ebben a témában, de úgy érzem, hogy nem árt, ha a legfontosabb dolgokat időről időre átgondoljuk.
A túlsúlyos emberek legelőször azzal a ténnyel szembesülnek, hogy a környezetük szerint ők sokat esznek, szerintük pedig semmivel sem esznek többet, mint normál súlyú társaik. Akkor meg miért beszélünk arról, hogy sokat ennének. 

Nehéz kérdés ez, és nagyon sok benne az igazság. Egyrészt tényleg elképzelhető, hogy a túlsúlyos ember nem eszik többet néhány „gebe” társánál, csak „raja még az is meglátszik, ha csak gondol az ételre.” Ezt nyugodtan elfogadhatjuk tényként, hogy van ilyen. De ebben az esetben is az adott ember többet eszik a „kelleténél.” Mert a „kellete” nem attól függ, hogy mások mennyit esznek, hanem attól, hogy az adott ember mennyi táplálékot hasznosít, mennyit raktároz. Ha annyit eszünk, hogy a testünk raktározni kezd, akkor többet ettünk. (Bár az a kérdés, hogy miért a tartalékol a testünk, és miért kényszerít szinte, hogy együnk annyit, hogy legyen tartalék nagyon érdekes kérdés, de most ne menjünk ebbe bele.) Tehát, ha akármilyen kevés étel elfogyasztása után tartalék keletkezik rajtunk, akkor az azt jelenti, hogy több volt  az étel, mint amennyi a most-hoz elegendő lett volna. 

De emellett van még egy másik eset is. Sokszor valójában nem eszünk keveset, csak nem vesszük észre. Mert nem rendes étkezés keretében esszük meg ezeket az észrevétlen falatokat. Azokat csak úgy becsipegetjük. 

Ezért ajánlom mindenekelőtt a kötött idejű étkezéseket, és azt, hogy csak „rendes körülmények között” (ülve, terített asztalnál, teljesen odafigyelve és élvezettel együnk, és egyék evéseket teljesen zárjunk ki.)
Tudom, hogy ez az egyszerűnek látszó tanács önfegyelmet igényel. De ha képesek vagyunk ezt megtenni, nagymértékben megnöveli ez a teljesítmény az önbecsülésünket. Az önbecsülés növekedése pedig növeli a biztonságérzetet, ez a helyzet pedig sokkal kevesebb „védelmi zsírral” is beéri.  Igen, a dolgok ilyen érdekesen összefüggenek.

Holnap folytatjuk.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon igazad van abban, hogy egyénre szabottan kell nézni a szükséges ételmennyiséget.
    Lehet hogy engem már az is hizlal, ami egy soványnak kevés lenne...de így jártam.

    VálaszTörlés
  2. Vízicsibe, sajnos ez így van, de azért kutatom, hogy miért akarja azt a testünk, hogy nagydarabok legyünk, miért jó az nekünk, ha így van, és hogyan lehetne kiváltani a testméret adta előnyöket valami olyannal, ami kellemesebb megoldás számunkra.

    VálaszTörlés