196. Zöldségnapra: Fokhagymás, paradicsomos cukkíni rizzsel

Tegnap említettem, hogy jobb lett volna, ha megpirítom a cukkínit és fokhagymás olajjal ízesítve teszem a tepsibe a tojáskarikákkal. No, ezen felbuzdulva ma készítettem hasonlót. Sokszor szoktam nyaranta fokhagymás olajjal ízesített pirított zöldségeket csinálni akár krumplihoz, tésztához, rizshez -  cikkínival, padlizsánnal, paradicsommal, paprikával. Ma a rizses cukkínis, paradicsomos változatra került sor. 

Fokhagymás, paradicsomos cukkíni rizzsel

Hozzávalók: 1 csésze rizs, 8 kis salátacukkíni, 4 paradicsom, 3 evőkanál olaj, 4 gerezd fokhagyma, só, kevés bazsalikom.

Elkészítése: A rizsből kevés olajjal sóval és dupla mennyiségű vízzel párolt rizst készítünk. 2 evőkanál olajat sóval és 2 gerezd zúzott fokhagymával összekeverünk  egy tálban. A cukkínit karikára vágjuk, és zsiradék nélkül egy serpenyőben vagy wokban zöldségkarikák mindkét oldalát barnára sütjük, és a fokhagymás olajba szedjük őket. A serpenyőbe egy kevés olajat teszünk, és így forrósítjuk át a karikára vágott paradicsomot, rázúzzuk a maradék 2 gerezd fokhagymát, átpirítjuk, majd ezt is a cukkinihoz adjuk. kevés vágott bazsalikommal is ízesíthetjük. A rizzsel tálaljuk.

Ácsi! Álljon meg a fáklyás menet!

Valahogy nehezen keveredek ki ebből az alázat, megszólás, lenézés témából. De talán nem is lehet erről eleget beszélni egy ilyen társaságban. A túlsúlyos emberek nagyon gyakran tapasztalhatják a lenéző, lekezelő viselkedést embertársaiktól. Ha így belegondolok, az ilyen megnyilvánulásoknak leginkább olyan a kicsengése, mintha egy saját hibájából fogyatékos emberhez szólna valaki, egy olyan ember, aki sokkal jobban tudja az életét kormányozni, minthogy egy ilyen „hibába, prosztóságba essen”, hogy elhízzon. 

Áhh, de sokszor életem át én is hasonló megnyilvánulásokat még annak idején azzal a plusz negyvennel rajtam! És csak a szerencsés természetem, - miszerint bármiféle lenézést tapasztalva nem megsértődök, hanem szánni kezdem az illetőt – ez mentett meg attól, hogy ne ezer tüskével a lelkemben éljem a napjaimat. 

Most az jutott eszembe, hogy a lenézők olyanok, mint a dölyfös paraszt a Mátyás királyról szóló mesékben, aki az álruhás királyt oktatja ki, zavarja el, szólja le, de aztán kiderül számára, hogy az az ember, akivel ő olyan lekezelően viselkedett, nem más, mint Mátyás király. 

Királyfik és hercegkisasszonyok vagyunk mindannyian, legyen akár tökéletes az alakunk vagy legyünk mérhetetlenül elhízva, legyünk akár többdiplomások vagy analfabéták, kicsattanó egészségűek vagy betegek, napról napra élő, filléres gonddal küzdők vagy milliárdosok. És még sorolhatnám napestig azokat az ellentéteket, melyek nyomán feljogosítva érzik egyesek magukat mások lenézésére. szegény lenézőket csak sajnálni tudom, mert belegondolok, hogy mit érezhetett a dölyfös paraszt, amikor a király levette előtte az álruháját. Minden dölyfös ember így jár majd előbb utóbb.

De a dölyf, a megszólás a kioktatás is csak egyfajta tünet. Méghozzá nem is áll messze a túlsúlytól. Az énképzavaros, önbizalom-hiányos, kisebbségi komplexusos, lelkiismeret-furdalásokkal küzdő emberek közül kerülnek ki a megszólók, az arrogáns viselkedéssel a félelmeiket palástoló embertársaink. 

Azért mondom mindezt, mert érdemes erre gondolnunk, ha a testalkatunkat megszólókkal, bennünket kioktatókkal találkozunk. Hiszen tudjuk, hogy milyen könnyen pattan a jótanács sokak szájából, hogy „talán egészségesebben kéne élni, nem kéne annyit zabálni, sportolni is lehetne ám!” Ha ilyenkor belenéznénk a fölényesen egészséges életre biztató gyógyszeres szekrényébe, bárszekrényébe vagy hasonló helyekre, nyilván érdekes dolgokat látnánk. Csak azok nincsenek annyira a kirakatban, vagy a társadalom jobban elfogadja az olyasfajta problémakezelést, mit a túlsúlygyűjtögetést. De akkor is azt mondom: ácsi! Csak az biztatgassa egészségesebb életre a túlsúlyos embereket fokhegyről, aki már magát tökéletesen egészségesnek mondhatja, különben törődjön az illető a maga egészségével!

Holnap folytatjuk.