318. Húsnapra: Fokhagymás padlizsánkrém dióval és camembert sajttal

A szabadföldi padlizsán idei utolsó darabjait még megtaláljuk a piacokon, nem is hagyom ki ezt a lehetőséget, hiszen az egyik kedvenc zöldségemről van szó. Sokáig tétováztam viszont, hogy előhozzam-e itt a padlizsánkrémet, hiszen olyan sok remek erdélyi gasztroblogger van itt, akinél jobbat úgysem tudok mutatni ebben a műfajban. Aztán mégis úgy gondoltam, miért ne mutathatnám meg, hogy ha a villanytűzhely nem is tud versenyre kelni a parázzsal, mégis érdemes hozzáfogni ehhez az ételhez, mert a padlizsán annyira jó, hogy még ezt is elviseli. Másként is ízesítettem, mint ahogy eredetileg a padlizsánkrémet tanultam, de a főzés - mint már annyiszor mondtam - népköltészet, az ételek változatokban élnek.

Padlizsánkrém

Hozzávalók: 1 kg padlizsán, 1 evőkanál étolaj (itt hidegen sajtolt napraforgó) (akinek egy kicsit zsírosabbhoz van kedve tehet többet is), 1 evőkanál almaecet, 2 gerezd fokhagyma, só, bors (elhagyható).

Elkészítése: A padlizsánt héjában a sütőben megsütjük 200 fokon kb. 1 óra alatt. Amikor annyira meghűlt, hogy tudunk vele dolgozni, lehúzzuk a héját, késsel pépesre kaparjuk, jól kikeverjük (vagy botmixerrel pépesítjük), a zúzott fokhagymával, olajjal, ecettel, sóval, (borssal) ízesítjük. Hidegen tálaljuk.

Nagyon finom vele a camembert sajt és a dió. A húsos pirospaprika is megy hozzá. Egy szelet pírítóssal, citrom teával kitűnő őszi húsnapi vacsora.

 

Hogyan tovább?

 

Régen írtam ide, ennek az egyik oka az is volt, hogy a hosszabb kihagyás után nem is tudtam, hogyan is folytassam. Kb. most egy éve határoztam el, hogy a számomra igen hasznosnak bizonyult táplálkozási szokás szerint írok ide naponta, és megosztom a gondolataimat, tapasztalataimat a túlsúlyról ráadásként. Lassan végéhez közeledik ez az év, amit erre szántam. Azt nem tudtam megvalósítani, hogy az év minden napján tartsam magam az elhatározásomhoz. A kezdet kezdetén nagy erőbedobással szántam rá az időt és az energiát, hogy ne hagyjak ki egy napot sem. Aztán – mintegy megérezve az ízét a lazaságnak – egyre hosszabb ideig maradtam távol, persze magyarázatom mindig volt – és van is – rá, hogy miért így döntöttem. 

Ezzel együtt azért mégis tanulságos ez a folyamat, és könnyen párhuzamba állítható ez egyéb nagyon hasznosnak ígérkező vállalásainkkal. Az elején könnyebb akár fogcsikorgató fegyelemmel is betartani a szabályokat. Aztán egyre több engedményt teszünk magunknak a könnyebbik ellenállás irányába. Persze nem feltétlen lustaságból, nemtörődömségből, hanem csak úgy – ki tudja mi okból – elfogy a lendület, elfogy a motiváció. Talán értelmetlennek is érezzük olykor az erőfeszítéseket a jobb érdekében, hiszen nem nagyon látjuk az eredményt. 

Aztán meg már később nehéz felvenni az elejtett fonalat. Valami késztetés van bennünk a magyarázkodásra, arra, hogy értelemet keressünk akár az elkanyarodásnak, akár a visszatérésnek. Ez nem annyira könnyű, és ezen megbicsaklik az egész. 

De kinek kellene magyarázkodnunk? Ha igyekszünk a legjobb tudásunk és erőnk szerint cselekedni, aztán néha másként alakul, nem változtatja meg a múltat sem az önostorzás sem a magyarázkodás.

Miért is ne lehetne folytatni minden indoklás nélkül, ha úgy érezzük, ismét itt az ideje.

Nos, akkor…?                

Folytatjuk.