120. Mentás víznap

Szóval  újra  víznap. Gyorsan múlik az idő, nem? A kertben már nagyon szépen kihajtott a menta. De az erdőjárók vadmentára is lehetnek. Arra gondoltam, hogy a holnapi víznapon mentateát fogok inni, és ha úgy alakul még egy mentás fürdővizet is csinálok, de egy jó kis mentás lábáztatást, az biztos. Most hogy vasárnapra esik ez a víznap, mindenképpen szeretném összekötni pihenéssel is. 

Itt az a kérdés vetődik fel, hogy hogyan oldható meg egy víznap a vasárnapi családi ebéd mellett. Fogok főzni a családnak holnap is. Már megszoktam. Nem okoz nehézséget. Talán azért könnyebb nekem, mert én egyébként sem szoktam az ételt kóstolgatni. Nem elvből, csak nem szeretem. Meg egyébként az evésidők betartásai is arra sarkall, hogy ne legyen ételkóstolgatás. 

Nem állítom, hogy ez könnyű dolog, de azt sem, hogy nehéz. Vannak olyan helyzetek, melyben nem érdemes ezen gondolkozni. Ha van valami komoly dolog, melyet meg szeretnénk csinálni, akkor két lehetőségünk van. Vagy csak ábrándozunk róla, és próbálgatjuk, vagy eldöntjük, hogy megcsináljuk, de akkor közben már nem változtatjuk meg a döntésüket. 

Ha egy repülőgép fel akar szállni, akkor nehéz az a pillanat, amikor elemelkedik a földtől, de aztán már sima az útja. De ha felemelkedés közben állandóan újra és újra a földhöz érne a kereke, mert csak próbálna felszállni, az elviselhetetlen lenne. Akkor már sokkal jobban járna mindenki, ha nem is kísérletezne. De sokkal egyszerűbb járművel, egy szánkóval is hasonló a helyzet. A szánkó talpa gyakran lefagy. Ezért nehéz lehet elindulni vele, de ha már egyszer elindultunk, akkor könnyedén siklik a havon. De ha újra és újra megállunk, akkor újra és újra lendületet kell venni.

Szóval, ez a víznap is döntés kérdése. Ha eldöntjük, hogy megcsináljuk, akkor utána már nem érdemes rajta elmélkedni. Mindannyiunk ismeri azt a helyzetet, amikor eldöntünk valamit, és aztán nem változtatjuk meg a döntésünket. Eldöntjük például, hogy csak rendes ruhában megyünk az utcára, akkor csak úgy megyünk. Ha eldöntjük, hogy bizonyos körülmények között tartózkodunk bizonyos megnyilvánulásoktól, akkor ezt meg is tartjuk. Most hadd ne mondjak példákat, de mindenki ezer példát tudna a saját ételéből.

A kérdés nem ez. A kérdés az, hogy látjuk-e értelmét a dolognak. Nekem azért nem nehéz a víznap, mert látom az értelmét. Nem tudom pontosan, hogy miért, de az gyakori tapasztalatom, hogy az önfegyelem, az önkorlátozás megerősíti az embert.  És emellet – paradoxnak hangzó módón – a szabadságérzetemet erősíti, tisztítja a belső látásomat, a gondolkodásomat.  És erre igazán szükségem van.  

Holnap folytatjuk.

119. Gyümölcsnapra: mentás + Mélypont?

Kedden van újhold, s annak idején abban állapodtam meg magamnak, hogy az újholdhoz legközelebb eső gyümölcsnap után tartok víznapot. Nos, ez vasárnap. Bár ilyen erővel csütörtök is lehetne. De ha lehet, ne halogassuk az élvezeteket !:) Itt most ezt a sorrendet követem.

Úgy egyébként meg minden nap szuggerálom a kajszifát a kertben, hogy nőjenek rajta a kis barackok, de azért erre még várni kell. Talán meggy is lesz rendesen az idén. Még van a mélyhűtőben abból a kevés tavalyiból, ezt most ki kell onnan fogyasztani. A meggyes-mákoshoz többet olvasztottam ki, mint amennyit felhasználtam, így a gyümölcskrémbe most meggy, banán, alma, citrom és egy marék menta került.

Mélypont? 

Törtem rajta a fejem, hogy írjak-e ilyesmit. Kétélű dolog ez. Van olyan nézet, hogy nem kíváncsiak arra az emberek, hogy akitől segítséget remélnek, hogy érzi magát. Nem azért mennek oda tanácsért, hogy a másik problémáit hallgassák. De az érem másik oldala az, hogy természetes, hogy mindenkinek vannak gyengébb napjai, és az emberi dolog, ha ezt még azok is bevallják, akik úgy egyébként inkább támaszként szolgálnak mások számára. 

Onnan jutott ez eszembe, hogy néha én is kísértést érzek arra, hogy elhagyjam magam, hogy keressek valami kifogást, és ne csináljam, amit magamnak vállaltam. Ez olyankor van, amikor fáradt vagyok, úgy érzem, nincs egy jó gondolatom sem, amikor nem jut eszembe semmi jó, amikor nyűgnek érzek mindent és mindenkit. 

Mi lenne akkor, ha úgy döntenék, hogy most nem ülök le a gép elég, és nem írok le egyetlen mondatot sem? Biztosan van, akinek szokásává vált, hogy megnézze, hogy írtam-e valamit, de azért ezer és egy olvasnivaló van még ezen kívül is, úgyhogy nem áltatom magam azzal, hogy más miatt kell kitartanom. Azt hiszem, kitartanunk mindig önmagunk miatt kell. 

Ha vállalunk valamit, kereshetünk kifogásokat, hogy miért is nem teljesítettük, amit magunknak ígértünk, csak semmi értelme a kifogásoknak. Ha vállalunk valami nagyobb dolgot, annak nyilván jó oka van. És az mindig benne van a pakliban, hogy vannak az embernek gyengébb napjai. Ha ezeken a napokon nem is tudunk annyit tenni, mint egy-egy jobb napon, de ha megtesszük, ami tőlünk telik, akkor is több, mintha feladnánk az elhatározásunkat. 

Én is bízom benne, hogy lesznek még lendületesebb napjaim is. Majd a víznap után. :) 

Holnap folytatjuk.

118.Tésztanapra: meggyes-mákos + Csak őszintén

 

Meggyes-mákos

Gyakran van nálunk meggyes-mákos. Ez az egyik kedvenc. Anyósom szokta sütni. Már néhányszor leírtam a receptjét, de mindig elhagytam. Most határozott igény merült fel, hogy süssek., és annak is itt van az ideje, hogy a mélyhűtőben helyet csináljak az idei meggynek. Nem volt képem anyósomtól akárhányadszor is elkérni a receptet. Úgy döntöttem, megcsinálom csak úgy emlékezetből. Hát nem tejesen ilyen szokott lenni, de szerintem bátran vállalható ez a változat. S mivel ez már le is lesz írva, így valószínű lassan átveszi majd az uralmat. 

Hozzávalók: 25 dkg darált mák, 25 dkg cukor, 25 dkg liszt, 12,5 dkg vaj, 5 tojás (kb. 25 dkg), 2,5 dl tej, 1 sütőpor, 50 dkg magozott meggy, 2 evőkanál rum.

Elkészítése: A meggyet összekeverjük a rummal és félretesszük. Egy másik edényben a vajat a cukorral habosra keverjük, majd folyamatos keverés közben hozzáadjuk a tojásokat és a darált mákot, a lisztet, a sütőport és a tejet. Sütőpapírral bélelt vagy kikent tepsibe (38x26-cm-es) öntjük a masszát, a tetejére szórjuk a rumos meggyet. Előmelegített 200 fokos sütőben 40 perc alatt kisütjük. 

Csak őszintén

A mai bejegyzés végén vannak díjak, melyeket mostanában kaptam, s a bolgszokás szerint kiteszem ide őket, bár sajnos csak részben tudok megfelelni a játéknak, mert igen szűkre szabott az időm. Volt már egyszer kreatív blogger díjam, akkor 7 dolgot kellett mondanom magamról, most meg 10 olyant kellene, amit szeretek. Hát ezen elgondolkoztam egy cseppet. S arra jutottam, hogy legeslegjobban az őszinteséget szeretem. Beszédben, cselekedetben és minden egyébben. Azt, hogy a dolgok azok legyenek, akinek látszanak. 

Az őszinteség nem feltétlen erkölcsi kategória. Ez akár kényelmi kérdés is lehet. Hazudni nagyon fárasztó dolog. Igen energiaigényes fenntartani egy látszatot, egy hamis világot, szituációt. Ha nem elegendő az energiaráfordítás, akkor meg könnyű belekeveredni. Arról nem is beszélve, hogy azok a jó dolgok, melyek hosszabb távon és nagyobb összefüggésekben szolgálják az érdekeinket. Aztán hazudni valamit vagy nagy butaságra vagy nagy önteltségre vall. Nagy butaság akkor, ha csak a pillanatnyi állapotot veszi figyelembe a hazudó, azt, hogy itt és most éppen mi szolgálná az érdekét. Igen ám, de az, ami itt és most lehet jó, az lehet nagyon rossz is, ha hosszabb távon vagy nagyobb összefüggésben vizsgálódom. Nos, ha valaki meg azt gondolja, hogy így is hatalma alatt tudja tartani a dolgokat a maga hazugságával, ehhez meg aztán nagy önteltségre van szükség. 

Az őszinteség szerintem azzal van összefüggésben, hogy a világnak megvan a maga rendje és nem nekünk kell a „nagy rendet” kitalálni, „csupán” az a feladatunk, hogy rátaláljuk. 

A hazugság mindenképpen zavart okoz egy adott helyzetben. Persze, érdemes azon is elgondolkozni, hogy mi a hazugság voltaképpen. Most nem akarok erről hosszan filozofálni, így csak azon a szinten maradok, hogy mást mutatni, más látszatot kelteni, mint ami van. 

A hazugság másik nagy negatívuma (a fárasztó mivoltán túl), hogy nagyon sokszor önmagunkat igyekszünk becsapni egy csomó olyan, mintha dologgal. Nos, ezt nagyon károsnak tartom. És nem utolsó sorban, szerintem az ilyen dolgok igencsak hizlalnak is.

Sokszor tanácsolják ún. „fogyókúrás szakemberek”, hogy csapjuk be magunkat. Az önbecsapásra nagyon igaz az a megállapítás, hogy önmagában hordozza a büntetését. 

A szervezetünk egy fantasztikus öngyógyító, önszervező rendszer. Fogalmunk sincs, hogyan működik valójában. Ennek ellenére vesszük a bátorságot, hogy szánt szándékkal hamis információkat adunk a testünknek. (Gondoljunk csak az édesítőkre, a különböző élelmiszer-adalékokra és hasonlókra. Az olyan, mintha dolgokra… Olyan, mintha házi krémes lenne, olyan mintha dió lenne, olyan mintha cukor lenne, olyan mintha…

Az jut erről eszembe, hogy kb. húsz éve volt nagy divat a szója. Volt szója kocka, amiből lehetett olyant ételt készíteni, mintha pörkölt lett volna. Szánalmas volt. Ha úgy fogok hozzá, hogy szójakocka, talán még ízlik is. De pörköltként??? 

Persze, értem én, hogy vannak helyzetek, amikor a hazugság célravezető (pillanatnyilag és/vagy látszólag). És vannak olyan helyzetek, amikor egy-egy „kegyes hazugsággal” védünk meg valakit. Nem az a hazugság, amikor körömszakadtáig ragaszkodunk valami formalitáshoz. Az a hazugság, amikor a lényeget igyekszünk más színben feltüntetni ráadásul valaki más kárárra. 

De nem is akarok tovább okoskodni erről, de azért jó ezen elgondolkodni egy kicsit.

Nos, akkor egyet már mondtam, amit szeretek még kilencet kellene, de talán majd legközelebb.

És akkor a díjak: 

Zsuzsigától kaptam. Köszönöm szépen neki. Nagyon kedves, hogy rám is gondolt.

http://ahogymiszeretjuk.blogspot.com/search?updated-max=2011-03-31T05%3A14%3A00-07%3A00

És a másik:

Főzőmasinától kaptam. Neki is köszönöm.

http://fozomasina.freeblog.hu/archives/2011/04/27/Els_hsvti_ajndkom_volt_-_Kreatv_blogger_dj/

Holnap folytatjuk.

116. Zöldségnapra: babsaláta + Az a belső hang

A férjem nagyszüleinél elengedhetetlen étel volt húsvétkor a babsaláta. Bár az én gyerekkoromban nem, de már én is elkészítem ilyenkor. Az eMpszi étrendje és az én gyomrom szerint nem a sonka mellé ugyan, de ezekben a napokban felkerül az étlapra.

Hozzávalók: 50 dkg tarkabab, 3 fej hagyma (lehet egyfajta is, de lehet vegyesen is vörös-, fehér- és lilahagyma), só, 5 dl tejföl.

Elkészítése: A babot előző este beáztatjuk, majd feltesszük főni annyi vízben, hogy bőven ellepje. A hagymákat először félbe, majd vékony szeletekre vágjuk, besózzuk. Néhány szelet hagymát kiveszünk, hogy a saláta tetejére tehessük díszítésül. Mikor a bab megpuhult, leszűrjük, és összekeverjük a hagymával és a tejföllel. A tetejére rendezgetjük a díszítésnek szánt hagymát. Hidegen tálaljuk.

Az a belső hang

Valami képes magazin került a kezembe a minap, és ott egy fiatal lánnyal volt egy interjú, aki mostanában tűnt fel valami tehetségkutató műsorban. Kérdezgeti a riporter a kislányt a céljairól. Mire ő valami ilyesmit válaszol: Nincsenek konkrétan megfogalmazott céljaim, de ez nem azt jelenti, hogy céltalan lenne az életem. Figyelek a belső hangjaimra, és ha jön a sugallat, azonnal lépek. Így jelentkeztem erre a tehetségkutatóra is.

Elállt a lélegzetem. Ez a fiatal lány valami olyasmit fogalmazott meg a maga kedves egyszerűségében, amit én itt vén fejjel csak most kezdek kapizsgálni. A célkitűzés nagyon fontos dolog, és nagyon hasznos, ha tudjuk a hatékony technikáját. De ennél még van egy fontosabb tudomány: megérezni a célt, meghallani azt a belső halk hangot, amit hív valami felé, felfedezni egy álomkép ködében azt, ami a mi célunk képe lehet.

Újabban egyre jobban érzem azt, hogy mindannyiunk életének van egy tervrajza a Nagy Egészben. És akkor vagyunk jól, ha rátalálunk erre a tervrajzra, és ezzel azt az életet élhetjük, ami valóban a miénk. Érdemes ezen eltöprengeni egy kicsit. Sokszor úgy gondoljuk, hogy a körülményeink elrontják az életünket. Igen ám, de milyen életünket? Attól tartok, sokszor elképzelünk magunknak valami áloméletet az aktuális trendek alapján, a szőke herceget a fehér lovon, vagy Hufnágel Pisit, helyette  jön nekünk a Mézga Géza. És aztán paulázunk állandóan, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentünk feleségül. Pedig az a nagy tervrajz nem a hercegekre, hercegnőkre és a kastélyokra meg az álomutazásra vonatkozik.

Mindannyiunkban ott vannak azok a belső hangok, a halk sugallatok, melyek arra vezetnek bennünket, hogy merre lépjünk a következő lépésben. És egyre inkább hiszem, hogy ezeket a bensőnkből fakadó késztetéseket követve rátalálunk a saját utunkra. Viszont, hogy ezeket a halk hangokat meghalljuk, elengedhetetlen, hogy figyeljünk magunkra. Kíváncsian, nyitottan és legfőképpen azzal az előfeltevéssel, hogy mindennek van értelme.

A legfontosabb tudományom ebben az ideálistestsúly-dologban, az, hogy a túlsúly tünet. Annak tünete, hogy nem figyelünk eléggé magunkra. És ha nem figyelünk eléggé magunkra, akkor hogyan is hallanánk meg ezeket halk hívóhangokat. És ha nem halljuk, érezzük, látjuk az irányt, akkor lehet hihetetlen jó célkitűző technikánk, mellyel meg is valósíthatjuk a kitűzött céljainkat, csak ilyenkor jön az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” szituáció.

Nos, akkor nekünk, akik hajlamosak vagyunk a magunkra nem figyelésre, különösen fontos, hogy tudjuk, hogy a célkitűzésnek akkor van értelme, ha már hallottuk azt a belső hangot, ha érezzük, hogy merre húz a szívünk, ha a lelkünk mélyén ott egy talán még eléggé fátyolos kép arról, hogy mi dolgunk ezen a világon. De ez csak úgy megy, ha tényleg emberszámba vesszük magunkat, és tudjuk, hogy éppen olyan fontos a mi életünk is, mint bárki másé.

Holnap folytatjuk.

116. Húsnapra: tárkonyos báránybelsőség-leves + A változatosság gyönyörködtet

Ígérem, mostanában ez az utolsó bárányos recept.  Azt is tudom, hogy talán az lenne a helyes, ha inkább valami kármentő recepteket tennék ide a húsvétiak helyett. Tervezem ezeket is, és húsvét jövőre is lesz, nem akarom, hogy ezek elkallódjanak. És ezt a leveset pl. csirkeaprólékkal is el tudom képzelni. 

Tárkonyos báránybelsőség-leves

Hozzávalók: A bárány szíve, veséje, tüdeje. 1 fej hagyma, 3-4 gerezd fokhagyma, 5 dkg vaj, 2 sárgarépa, 1 petrezselyem, 1 kis zeller, 1 liter víz, 2 dl tejföl, só, bors, 3 babérlevél, 2-3 borókabogyó, 1 kiskanál szárított v. 1 evőkanál apróra vágott friss tárkony, kevés petrezselyemzöld, néhány levél medvehagyma. (Ízlés szerint citrom.)

Elkészítése: A nagyon apróra vágott hagymát és a zúzott fokhagymát és a hasábra vágott zöldséget a vajon megpároljuk, hozzáadjuk a kockára vágott belsőséget. Sózzuk, borsozzuk, pár percig pároljuk, majd beletesszük a babérlevelet, a borókabogyót, a tárkonyt. Felengedjük a vízzel, és közepes tűzön addig főzzük, míg a zöldség megpuhul (addigra a hús is jó lesz). A tejfölt egy edényben simára keverjük, apránként levest keverünk hozzá, hogy annyira felhígítsuk, hogy könnyen önthető legyen, s ekkor beleöntjük a levesbe. Ha újra forrni kezd, levesszük a tűzről. Tálaláskor apróra vágott petrezselyemzöldét és apróra vágott medvehagymát szórunk rá. A savanyúbb ízek kedvelői kevés citromot is tehetnek a levesükbe.

A változatosság gyönyörködtet

A most elmúlt ünnepek is jól példázzák, azt a feltételezésemet, hogy a hagyományos ételek és az újdonságok jó arányú ötvözete szerencsés kombináció.

Fontos, hogy legyenek olyan ételek az ünnepi asztalon, melyek hagyományosan ahhoz a naphoz kötődnek, mert ezek adják meg az otthonosság, a folyamatosság érzetét, ezek a biztos pontok a változásban. 

Ugyanakkor az újdonságok, a változatos ízek meg olyanok, mint a felfedező túrák, kalandok. Ezek segítenek bennünket abban, hogy a figyelmünket arra irányítsuk, amit eszünk. Azt tapasztalom, hogy ez a felfedező hozzáállás segít elkerülni a túlevést. Persze csak akkor, ha tényleg szeretnénk egy-egy új ételen keresztül rácsodálkozni a világra. 

Én nagyon élvezem most ezt a játékomat, hogy újdonságokat tegyek az asztalra. A változatosság gyönyörűsége, a kíváncsiság tényleg segít megvalósítani a mennyiség helyett minőség elvét.

Holnap folytatjuk.