322. Húsnapra: Spenótos húslepénykék párolt sütőtökkel

Már régóta terveztem, hogy elkezdek kísérletezni a sütőtökkel. Ma ez jutott eszembe. Viszont  nagyon nehéz volt a tököt reszelni. Ezt legközelebb kihagynám. Lehet, hogy éppen olyan jó lesz ez az étel akkor is, ha kockára van vágva az a zöldség. 

A másik dilemmám, hogy a táblázatomban zöldségnapi ételként szerepel  a sütőtök, de hirtelen csak ez adódott köretnek. Szerintem még belefér a húsnapba, éppen úgy, mint a cékla vagy a sárgarépa. Ha kenyeret nem eszünk hozzá, akkor mindenképpen. 

A bizonytalanságokkal együtt mégis megérdemli ez az összeállítás, hogy  itt lehessen. Azért saját felelősségre ajánlom.

Spenótos húslepénykék

Hozzávalók: 50 dkg darált sertéshús, 50 dkg friss spenót, 1 tojás, 5 dkg vaj, 4 gerezd fokhagyma,  só, bors, olaj a sütéshez. A tálaláshoz kevés petrezselyemzöldje és reszelt füstölt sajt.

Elkészítése: A spenótot megmossuk, a vastagabb szárrészeket lecsipkedjük. A leveleket nagyjából összevágjuk, a vajat felforrósítjuk, belezúzunk két gerezd a fokhagymát, és a spentótleveleket átforgatjuk, amíg egy kicsit megfonnyadnak.  Levesszük a tűzről, hozzákeverjük a húst, a tojást, a maradék két gerezd fokhagymát apróra vágva, megsózzuk, borsozzuk. Felforrósítjuk az olajat és a masszából kis lepényeket halmozunk a forró zsiradékba, majd a másik felüket is megsütjük. Leitatjuk róluk a felesleges olajat. Apróra vágott pertezselyemzölddel és reszelt füstölt sajttal megszórva tálaljuk.

Párolt sütőtök

Hozzávalók: 0,5 kg sütőtök lereszelve, 5 dkg vaj, 2 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál almaecet,  só, bors,

Elkészítése: A felforrósított vajba belezúzzuk a fokhagymát, beletesszük a tököt, pár percig pároljuk, sózzuk, borsozzuk, az ecettel ízesítjük.

Inkább a korom

A koromat bármikor bárkinek szemrebbenés nélkül elárulom. Onnan jutott ez eszembe, hogy éppen ma lettem ötvenkét éves, és egyáltalán nem érzek késztetést, hogy eltitkoljam, vagy kevesebbet mondjak. Sokaknak azonban nagy stressz ezt megmondani. És sajnos/hála Istennek nem is értem, hogy miért.  Viszont soha senkinek nem vagyok hajlandó megmondani, hogy hány kiló vagyok. Sem régebben sem most. És fogalmam sincs, hogy miért van ez így. Bár… bár… ha jól belegondolok, van egy elég rossz emlékem még gyerekkoromból, amikor még szemrebbenés nélkül megmondtam, és úgy emlékszem, hogy valami csúfolásáradatot indítottam el ezzel. Nyilván nagyon rossz volt, ha még mindig lefagyok a gondolatra is, hogy a hány kiló vagy kérdésre válaszolnom kell. Nagyon sok cselekedetünk mozgatója valami régi fájdalom. Valami, amikor kegyetlenek voltak velünk. Ha ez csak ennyi, hogy nem mondjuk meg, hány évesek vagy hány kilósak vagyunk, azzal még együtt lehet élni. De vannak ennél sokszor komolyabbak is. Olyanok, melyek megkötöznek, lefagyasztanak. Azért mondom mindezt, mert sokszor eszembe jutott már, hogy annak is lehetnek ilyen homályba vesző okai, ha valaki képtelen lefogyni bármennyire is igyekszik. Ilyenkor minden kísérlet olyan kínzás, mint elárulni a kimondhatatlant. De megoldás mindig van. Érdemes végiggondolni.

Folytatjuk.