173. Gyümölcsnapra: Füge és szőlő

Az idén másodszor érik a füge a kis fügebokrunkon. De egyre több helyen látok gazdagon termő fügefákat. Érdekes dolog ez. Nyilván eddig is megvoltak ezek a növények, hiszen csak a miénk olyan fiatal, hogy először teremjen, csak eddig egyáltalán nem figyeltem a fügetermést. Nekem a füge az aszalt fügét jelentette. De mostanra az egyik kedvenc szórakozásom lett hajnalban harmatos fügét vadászni. A finom nagy szemű szőlővel is kiváló gyümölcssaláta is készíthető belőle.

Ne többet tegyél, hanem csináld másként

Van egy ismerősöm, aki annyit dolgozik, mint az „igavonó barom” (ahogy mondani szokták), és mégis kudarcot kudarcra halmoz a munkájában. Abba a helyzetbe kerültem, hogy segítenem kéne neki, hogy ezen a dolgon változtasson. Ez adta az apropóját, hogy elgondolkozzam azon, hogy nagyon sokszor vagyunk olyan helyzetben, hogy úgy érezzük, elmentünk már a teherbíró-képességünk, a türelmünk végső határáig, és mégsem tudunk olyan eredményt felmutatni a kitűzött célunkkal kapcsolatban, amit szeretnénk. Pedig nem is lehetetlen célokat tűzünk ki, hiszen hasonló dolgok másoknak sikerültek már nem egyszer. Ez végtelen elkeseredést szokott eredményezni, azt az érzést hozza, hogy talán el vagyunk átkozva, hogy megfeszülünk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, és mégsem érjük el, amit szeretnénk. Aztán, ha másokat látunk, akiknek meg sikerül, akkor ez nemhogy erőt adna, hanem éppen ellenkezőleg, csak azt az érzést erősíti, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Ezért is kétélű fegyver sikertörténeteket olvasni a megoldandó problémánk kapcsán. Egy-egy sorstársunk, aki sikerrel járt, adhat reményt, de el is keseríthet. Ha úgy érezzük, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, mégsem jártunk sikerrel, csak elkeserít, hogy mások képesek voltak erre. Pedig a titok nyitja nyilván nem a több, hanem a másként.

Ha egy úton nem érünk célba, nyilván nem az a megoldás, hogy ugyanazon az úton nagyobb tempóban megyünk. Ha egy út nem oda vezet, ahova indultunk, akkor nyilván az út nem jó. Nem arról van szó, hogy a kitűzött úti cél nem is létezik. Ha többen is jártak már egy városban, nyilván a város létezik akkor is, ha eddig még nem sikerült odatalálnunk.

Holnap folytatjuk.

272: Tésztanapra: Paprikás nokedli

Nem ételkülönlegességet kínálok ma. Ez tulajdonképpen csak egy tejfölös pörköltalap vagy szaft a nokdeira, de ezzel együtt finom étel főként tejfölös uborkasalátával. 

A nokedli receptjét már régebben leírtam, és ez a mai is így készült. http://pszichowellness-konyha.blogspot.com/2010/05/nokedli.html , így most csak a paprikás felétet írom le.

 Paprikás szaft

Hozzávalók személyenként: 1 kiskanál olaj, 1 kisfej vöröshagyma, 2-3 húsos pirospaprika, 1 kiskanál piros paprikakrém, só, 1 evőkanál tejföl, kevés víz.

Elkészítése: Az apróra vágott hagymát világosra pirítjuk az olajon, hozzáadjuk a vékony csíkokra vágott paprikát, megsózzuk. Addig dinszteljük, míg a paprika megpuhul. Ezután apránként kevés vízzel addig pároljuk, amíg a hagyma krémes szafttá fő. Hozzákeverjük a paprikarémet (ha szeretjük, lehet erős) és a tejfölt. A nokedlival tálaljuk, uborkasalátával kínáljuk.

A változatosság gyönyörködtet

Ezt már az ókoriak is tudták. De ennek az ellenkezője is igaz: az egyhangúság lehangol. Ha meg lehangoltak vagyunk, akkor sokkal szürkébben látjuk a világot, és nagyobb eséllyel keresünk valami pótcselekvést, amit feldob.

Talán azért törődünk bele könnyen az egyhangságba, mert túl nagy feladatnak tűnhet másként élni. Pedig már egy egészen kicsi változatosság is új színt hoz az életünkbe. 

Most dolgozom a népszámlálásban és járom a falut. Húsz éve vagyok itt tanár, és már tizenhat éve itt is élünk, de az elmúlt három napban ezer rácsodálkoznivalóm akadt. És most érzem, hogy a feladattal járó fáradtságért kárpótolnak azok az egészen apró, de érdekes élmények, melyeket most szereztem. Ez megint felhívta a figyelmemet arra, hogy a kis dolgok is sokat jelentenek egy-egy nap hangulatában. Sok kicsi sokra megy. És leginkább hozzáállás kérdése hogy milyen hangulatba kerülünk. Ha a jót keressük körülöttünk, azt is fogjuk észrevenni. De ha arra számítunk, hogy minden pocsék lesz, akkor is igazunk lesz. Nem kell ahhoz világkörüli út, hogy új dolgokat lássunk. Elég csak egy olyan úton mennünk, melyen nem szoktunk járni, elég csak már szemszögből nézni a dolgokat, ahhoz, hogy kitáguljon a horizontunk.

Holnap folytatjuk.

271. Zöldségnapra: Padlizsánnal töltött sültpaprika paradicsommártással

Még éppen kapható minden ehhez a finom zöldségételhez. 

Padlizsánnal töltött sültpaprika paradicsommártással

Hozzávalók fejenként 1 padlizsán, 2-3 paradicsompaprika, 1 gerezd fokhagyma, só bors, 1 evőkanál olaj, kevés reszelni való sajt, kevés rozmaring (kb. 5 cm-es ág), fél citrom.

Elkészítése: A padlizsánt megmossuk és apró kockákra vágjuk. Az olajat felforrósítjuk belezúzzuk a fokhagymát, és beledobjuk a rozmaringágat. Hozzákeverjük a padlizsánkockákat és állandó kevergetés közben megpároljuk. Szükség szerint apránként vizet adagolunk hozzá, sózzuk borsozzuk. Amikor a padlizsán már krémessé kezd válni. Levesszük a tűzről, kivesszük belőle a rozmaringágat, ízlés szerint pár csepp citrommal ízesítjük, majd a kimagozott paprikákba töltjük a padlizsánt. Olajjal kikenünk egy tűzálló tálat, és ebben kb. 200 fokos sütőben addig sütjük a töltött paprikákat, ameddig a héjuk picit barnulni kezd. Paradicsommártással és egy-egy csipet reszelt sajttal tálaljuk.

Megéri?

Hogy megint nem írtam ide egy ideig, talán ez is példázza, hogy nem egyszerű hosszabb ideig megmaradni egy-egy kerékvágásban. De az meg hogy, újra és újra visszatérek ehhez a témához, reményeim szerint arra ad példát, hogy lehetséges visszatérni. Nemcsak lehetséges, de érdemes is. Gondolkozom raja, hogy mi térít el személy szerint engem egy-egy időre konkrétan ettől a blogtól, hogy így talán segíthetek megtalálni úgy általában is, hogy miért nem vagyunk elég kitartóak a dolgainkban.

Arra jutottam, hogy az ennek az oka, hogy elterelődik a figyelmünk. Jön egy erősebb inger, melynek hatása lefedi a hasznos elhatározást. Itt a blogírásnál – mivel ez eléggé összetett dolog -  azért van néha szünet, mert nem erre szánom az időm (úgy is mondhatnám, hogy nem jut rá). Azért mert, nem főzök olyasmit, ami még nem volt itt, nem szánom rá az időt a fényképezésre, nem tartalékolok annyi erőt estére, hogy néhány (legalább megközelítően) értelmes mondatot leírjak. Megkopik a motiváció. Felvetődnek bennem azok a kérdések, hogy vajon van-e egyáltalán értelme annak, hogy ez irányú erőfeszítéseket teszek. Hasznos-e, hogy erre fordítom az időm, az erőm. Mert az nyilvánvaló, hogy minden nem fér bele az életünkbe. Rangsorolnunk kell a dolgainkat. És néha úgy szelektálunk, hogy a kényelem elfoglalja az értékrend helyét az agyunkban, amikor felállítjuk a sorrendet. A motiváció a kulcsszó. Itt is, máshol is. Mi éri meg. Ezen áll vagy bukik valami. Vagyis, miről gondoljuk, hogy megéri, és miről hogy nem.

(Holnap?) folytatjuk.

253. Húsnapra: cukkíniS fasírt

 

Akár szőrszálhasogatásnak is tűnhet, hogy a múltkor cukkínifasírot hoztam most meg cukkínis fasírtot. Nem csupán egy S a különbség. A cukkínifasírt zöldségétel. Nincs benne hús. A cukkinis fasírtba pedig a szokásos áztatott kenyér/zsemle helyett reszelt cukkíni van. Így ezt az ételt húsnapra ajánlom. 

Cukkínis fasírt

Hozzávalók: 50 dkg cukkíni, 50 dkg darált sertéshús, 1 tojás, 5 dkg reszelt sajt, 4 gerezd fokhagyma, só, bors, olaj a sütéshez.

Elkészítése: A cukkínit (válasszunk fiatal zöldséget, akkor sem hámozni sem magozni nem kell) a nagylyukú reszelővel lereszeljük, alaposan összekeverjük a többi hozzávalóval, lapos kis pogácsákat formálunk a masszából, és forró olajban kisütjük őket. Leitatjuk a felesleges olajat és különféle salátákkal tálaljuk. 

Az önbecsülésről

Talán már túl sokszor is mondtam (már amennyiben lehet ezt túl sokszor mondani), hogy az önbecsülés kulcskérdés az életünkben. Ha ezzel rendben lennék, valóban rendben, akkor az életminőségünk a külső körülményektől teljesen függetlenül hihetetlen mértékben emelkedne. Ebben az esetben meg nem lenne arra szüksége sem a testünknek sem a lelkünknek, hogy nagyobb testet növesszünk, mint amekkorának örülni képesek vagyunk. 

Most hosszú észosztásba kezdhetnék itt az önbecsülés lényegéről, de inkább ez alkalommal egy interjút ajánlok olvasásra, melyet ma találtam.

http://www.nlcafe.hu/nlpsziche/20110703/minden_ember_ertekes/#hozzaszolasok

Így kezdődik az interjú: 

Pál Feri: Tapasztalataim alapján – és a kutatások szerint is – mi magyarok nem rendelkezünk elegendő reális és pozitív önbecsüléssel, ennek hiánya pedig a kapcsolatainkra, a munkánkra, a boldogságra való készségünkre, egy szóval az egész életünkre negatív hatással van. Rájöttem, hogy kevés munkával jelentős pozitív változásokat lehet elérni e téren. Már csak azért is, mert az alacsony önértékelésű ember minden esetben sokkal értékesebb, mint ahogyan önmagát látja.

Ajánlom az írás további részét is.

Holnap folytatjuk.

U.i. 
Mégsem folytattuk "holnap". Mert most megint egy kicsit elterelődött a figyelmem. De jövök hamarosan.

254. zöldség (09.12.)
255. tészta (09.13.)
256. gyümölcs (09.14.)
257. hús (09.15.)
258. zöldség (09. 16.)
259. tészta (09. 17.)
260, gyümölcs (09. 18.)
261. hús (09.19.)
262. zöldség (09. 20.)
263. tészta (09. 21.)
264. gyümölcs (09.22.)
265. hús (09.23.)
266. zöldség (09.24.)
267. tészta (09.25.)
268. gyümölcs (09.26.)

269. VÍZ (09.27.)

270. hús , de remélem, akkor már itt leszek. :)

252. Gyümölcsnapra szőlő

A szőlőről csak felsőfokban tudok beszélni. Nagyon szeretem. Ilyenkor igyekszem betelni vele. Persze, gyümölcssalátákba is nagyon finom, de ilyenkor azért szőlőnapot tartani is jó. 

Van ilyen

Szomorú vagyok. Nehéz dolog ez, és nem is nagyon lehet megúszni, hogy olykor utolérjen ez az érezés. A szomorúságot leginkább valami veszteség okozza. Ha nem is konkrét személyt vagy tárgyat kell nélkülöznünk, akkor a nyugalmunkból, az önbecsülésünkből, a biztonságunkból vesztünk valamit.

Ebben a helyzetben az arra hajlamos ember szinte öntudatlanul enni kezd, mert a veszteség okozta űr olyan égető, hogy azonnal jelentkezik valami pótlási késztetés.  „Ennem kell valamit”, ez az első ösztönös megmozdulásunk, hiszen talán már csecsemőkorunk óta ezt gyakoroljuk. Ha máshogy nem megy, a hiányt valami étellel igyekszünk pótolni. Ám ilyenkor ráadásként pár perc múlva a szomorúságunkat még az evés miatti lelkiismert-furdalás is tetőzi majd. 

Először is érdemes magunkba néznünk, hogy mi lehetne az, amivel a szomorúságunk okát valóban enyhíteni lehetne. Az első és legkézenfekvőbb dolog, hogy kérhetünk segítséget. Aki szokott imádkozni, annak van a legkönnyebb dolga, mert szomorúságra legjobb gyógyszer az ima. De ha nem Istentől kérünk segítséget szomorúság idején, akkor érdemes egy bennünket jó szívvel meghallgatni kész emberrel beszélni, de azért valahogy úgy tegyük ezt, hogy ne átragasszuk rá a szomorúságunkat..

Azt is megtehetjük, hogy igyekezünk másként viszonyulni a dolgokhoz.. Ha elengedjük az elvesztettet, akkor máris könnyebb. Ha megengedem a fájdalomnak, hogy fájjon, akkor már nem is fáj annyira. (Egyébként ez a fizikai és a lelki fájdalomra egyaránt igaz – tapasztalataim szerint. ) 

De az is tud segíteni, ha egyszerűen leülünk, és írjuk, ami eszünkbe jut. Mindenféle kötöttség nélkül. Nem számít ilyenkor sem a fogalmazás sem a helyesírás sem a külalak. Csak engedem, hogy jöjjenek a szavak, folyjanak ki az ujjaimból vagy a tollam hegyéből. Aztán, ha már ott vannak a papíron vagy a képernyőn, akkor már könnyebb egy kicsit eltávolodnom tőlük. Nézhetem kívülről. Ezt megengedhetem, mert nem lesz jobb senkinek, ha a fájdalmat őrizgetem. Elengedem, hogy a helyét be tudja tölteni valami hasznos megoldás vagy a helyzetben való megnyugvás. És így már sokkal könnyebb, és enni sem kellett hozzá.

Holnap folytatjuk.