201. Tésztanapra tollhegytészta padlizsános lecsóval

Ircsike írta a tegnapi bejegyzéshez, hogy nagyon szereti a lecsós dolgokat. Ezzel én is így vagyok, úgyhogy lesz itt számtalan lecsós variáció mostanában, no, meg padlizsános. Lecsó és padlizsán így együtt igazán a szívem csücske (már szinte ratatouille :) ).

Tollhegytészta padlizsános lecsóval

Hozzávalók személyenként: 6-8 dkg száraz tollhegytészta, 5 dkg (fél fej) vöröshagyma, 20 dkg padlizsán (1 db), 10 dkg húsos zöldpaprika (1 db) 10 dkg paradicsom (1 db) 1 gerezd fokhagyma, 2 kiskanál olaj, só, őrölt fekete bors, pár csepp méz, bazsalikom, szurokfű (oregánó), rozmaring (néhány levél vagy 1-1 késhegynyi mindháromból).

Elkészítése: A tésztát a szokásos módon kifőzzük sós vízben, leszűrjük és egy kiskanál olajjal összekeverjük.  Közben a vöröshagymát apróra vágjuk, és 1 kiskanál olajon sóval dinsztelni kezdjük,  hozzáadjuk az apróra vágott paprikát, majd a falatnyi darabkákra vágott padlizsánt végül a szintén apróra vágott paradicsomot. A felsorolt fűszerekkel ízesítjük, a tollhegytésztával tálaljuk.

Őrzők a strázsán

Tegnap beszélgettem egy régi tanítványommal. Kedves, ügyes fiatalember, csinálja rendesen a dolgát, de hát néha nem túl fényesen látja a jövőt. Gondolom, ismerős ez a dolog, hogy hiába tesszük meg a tőlünk telhetőt, sokat dolgozunk, igyekszünk, és mégsem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnék, ahogy elképzeltük. Sok minden eszembe jutott ennek a beszélgetésnek a nyomán.  

Most olyan világban élünk, hogy bármilyen híradást hallgatunk, nézünk a leggyakoribb szavak a válság, a csőd és hasonlók. Igen, baj ez, nagy baj. De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb, amikor olyasmit mondogatunk, hogy nincs remény, ez csak rosszabb lesz… Először csak szavaink reménytelenek, mert a lelkünk mélyén a remény csírája tovább él, mint a felszínen. De ha sokat mondogatjuk a keserű szavakat, akkor az a kis reménycsíra, mely az első sugárkára szárba szökkenne, bizony veszélybe kerül.

Valahogy úgy működünk mi emberek, hogy a kimondott szavainkhoz keressük a bizonyítékot. A „na, látod, hogy igazam volt” kimondásának lehetősége nagyon erős motiváció. Egyszerűen, mindent megteszünk (legtöbbször nem is tudatosan), hogy igazunk legyen. Ez persze nagyon jó akkor, ha valami jó mellett keressük a bizonyítékot. De ha reménytelen képet festünk magunk elé, akkor nagy rá az esélyünk, hogy azokat a dolgokat vesszük majd észre, amelyek ahhoz a képhez illeszkednek. Így könnyen előfordulhat, hogy nem veszünk észre lehetőségeket, nem használjuk ki maximálisan a bennünk rejlő kreativitást, alkotó erőt, mondván, úgysem lesz jobb, minek csináljak bármit is. Nos, így aztán tényleg nem lesz jobb. Ez az önmagát beteljesítő fekete jóslat.

A legtöbbünknek már csak a történelemkönyvek lapjairól ismerősek a háborúban porig rombolt városokat ábrázoló képek, bár talán nem is kell annyira messzi múltba menni ilyen képekért. Itt van a szomszédunkban Horvátország. Itthonról hallottam a kilencvenes évek elején azokat az ágyúkat, amik a szlavóniai településeket lőtték szét. De a porig rombolt falvak és városok ma újra élnek. Mert az „Élet él és élni akar”, ahogy Ady mondja*. Nem az a legnagyobb baj, ha „feneségek” „átvádolnak” rajtunk, a legnagyobb baj, ha nem adunk elég teret a bennünk rejtőző kicsi reménycsíra erősödésének. Ha átvesszük és tovább mondjuk a mindenhonnan áradó reménytelen mondatokat, mert a reménytelen mondatokból reménytelen viselkedés lesz. Amíg lélegzünk, amíg a szívünk dobban, mindig van remény arra, hogy jobban legyünk, szebben éljünk. De ehhez elsősorban az kell, hogy tudjunk benne hinni, hogy ez lehetséges, aztán meg megtegyük ennek érdekében, ami tőlünk telik.

Ha egy keskeny hídon megyünk át a szakadék fölött (vagy egy drótkötélen a Niagara fölött), akkor egyetlen esélyünk van: ha a hídra (a drótkötélre) – a reményre, a lehetőségre koncentrálunk. Ha elkezdjük a szakadékot nézegetni, annak nem lesz jó vége.

Holnap folytatjuk. 

·      *  Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)