111. Gyümölcsnap és nagypéntek

Nagypéntek az év elsőszámú böjti napja. Itt a blogban gyümölcsnap. Legyen itt ez most minél egyszerűbb. Legyen ez most három alma. 

Mit is írhatnék ma? A keresztény világban a megváltáshoz vezető szenvedés útja a nagypéntek. Jézus keresztútja, mely a húsvéti feltámadáshoz vezet. A szenvedésről, a szenvedés értelméről elmélkedni nem túl hálás feladat. Ugyan ki lenne, aki szenvedni szeret? Nem is lenne az normális dolog. De a szenvedésnek mégis megvan a maga helye, szerepe az életünkben. A fájdalomérzékelő képességünk teszi lehetővé, hogy éljünk ebben a világban. Elveszíteni ezt a képességet életveszélyes. A fájdalom olyan, mint egy útjelző vagy villanypásztor. Kereteken belül tart. Ha letérsz az élhető útról, az fáj. A fájdalom visszaterel. A fájdalom jelezi az irányt, ha fájdalomkioltó-elfedő fájdalomcsillapító nélkül csökken, tudhatjuk, jó irányba megyünk, ha nő, akkor arról az útról visszatérülni a hasznos. Vagyis hasznos lenne, ám sajnos sokszor inkább fájdalomcsillapítókat, elfedő szereket, elfedő cselekedeteket használunk ahelyett, hogy mernénk érezni a fájdalmat. Miért is? Arra jutottam ebben a kérdésben, hogy talán azért, mert nem akarunk irányt változtatni, nem akarunk más úton járni, akkor sem, ha az éppen járt út fájdalmas, de azt sem akarjuk, hogy fájjon. Ezért kell a fájdalomcsillapító, a tompító. És ez a tompító lehet szer, lehet cselekedet, szokás, a lényeg, hogy hasson. 

Erről a fájdalmas témáról csak nagyon súlyos képek jutnak eszembe. Egyszer találkoztam egy emberrel, akinek azért égett meg a keze, mert nem érez benne fájdalmat. És én is szedtem kilenc napig fájdalomcsillapítót a vakbélgyulladásomra. És ha a gyógyszervegyészet tudott volna elég erős fájdalomcsillapítót előállítani, akkor már nem élnék. Azért van a fájdalom, hogy valamin változtassunk. Valamin, életmódon, életfelfogáson. Fizikai vagy lelki dolgon, hozzáálláson, cselekedeten. A fájdalom motivál. A két nagy motiváló közül ez az egyik, talán az erősebbik. Örömben részesülni és a fájdalmat elkerülni, ez a két dolog hajt végsősoron mindenkit. 

A világ nagy hazugsága, ha tagadja vagy természetellenesnek nyilvánítja a fájdalmat. A fájdalom olyan, mint egy szalagkorlát a szakadék szélén. De ha nem akarjuk tudomásul venni, akkor elfedjük a fájdalmat ezzel-azzal, aztán szépen megyünk bele a szakadékba. Van út, melyen mehetnénk, de sokszor nem értjük, jobban akarjuk tudni még a Mindentudónál is, aztán persze fáj. Ha meg fáj, akkor csillapítjuk a fájdalmat, ahogy tudjuk. Ha jól sikerül a fájdalomcsillapítás, akkor belehalunk a vakbélgyulladásba. 

De nagypéntek után mindig jön a húsvét. A keresztút után a feltámadás.

Holnap folytatjuk.