48. lépés: Miért nehéz?

 

I.  rész

A tegnapi mondat nem hagy nyugodni még ma sem, miszerint „Rendkívüli módon alábecsüljük az elhízáshoz vezető viselkedési szokások megváltoztatásának nehézségét". Aki már próbálkozott ezzel teljesen átérzi ennek a megállapításnak az igazságtartalmát. De hogy miért is olyan nehéz dolog ez, arra már nem annyira könnyű a válasz.

Gondolkozzunk együtt ma egy kicsit erről. Mert, hogy nehéz, az biztos. Mi a nehéz benne? Miért kell éhezni, és tényleg éhezni kell-e ahhoz, hogy lefogyjunk? Hogy is van ez?

Attól függ, hogy mit is tekintünk éhségnek. A dolog megértésének egyik kulcsa, hogy megkülönböztessük a pszichés és a testi éhséget. Leírtam már a a 13. lépésben, hogy ez a két érzés annyira hasonlít egymásra, hogy ritka az olyan ember, aki meg tudja különböztetni. A gyakorlást ott érdemes elkezdeni (és érdemes!), hogy amikor éhesnek érezzük magunkat, akkor nagyon alaposan, mint egy külső szemlélő megfigyeljük önmagunkat. Tudom, hogy ez nem egyszerű feladat. Hiszen, ha az ember éhes, erre érez legkevésbé késztetést. Főként akkor, ha a pszichés éhség kínozza. Ez ugyanis valójában nem éhség a szónak abban az értelmében, hogy a test táplálék iránti igénye lenne. Ez egyfajta feszültség, „vákuum”. És néha nagyon nagyfokú feszültség (hiány, „vákuum”) a testünkben, az idegrendszerünkben. És ezt a feszültséget – az én tapasztalataim szerint – legnagyobb valószínűséggel a biztonságérzet (kisebb-nagyobb) megrendülése idézi elő. 

És innentől kezdve ezer és ezer ágra szakad ez a probléma. Mert mitől rendül meg az ember biztonságérzete? No, erre aztán kilométeres listát lehetne írni. Ráadásul ebben nagyon különbözünk egymástól. Gyakori dolog, hogy két ember hasonló szituációra ellentétesen reagál. Például van, aki már annak a gondolatától is rosszul van, hogy több ember előtt beszéljen, mást meg ez inkább lelkesedéssel tölti el. Van, aki retteg attól, ha megméretés elé kerül, van, akinek az agyába ez nyomja fel az adrenalint, és ezért kifejezetten szereti és keresi ezeket a helyzeteket. Tehát, konkrét helyzeteket nagyon nehéz mondani. Ezért felesleges is lenne most példákat sorolnom, mert van, aki a magánytól fél inkább, van, aki a pénztelenségtől, a számonkéréstől, a betegségektől, egy konkrét helyzettől, a versenytől vagy az APEH-tól. Van, aki a másik neműekkel teremt nehezen kapcsolatot, de lehet, hogy az azonos neműek társaságában érzi magát zaklatottabban.  Van, aki akkor érzi magát biztonságban, ha hatalma van van, másnak ehhez nyugalomra van szüksége. Van, akinek a pénz ad biztonságérzetet, van, akinek a fizikai erő… Szóval tényleg végtelen a példák sora. Neked milyen példák jutnak eszedbe? Mi lehet az, ami az embert zavarral tölti el illetve mi az, ami biztonságot ad?

 

Talán ennyi elég is lenne mára, de ha már eszembe jutott a folytatás, hát leírom.)

II.   rész

Akármi is fejezi ki számunkra a biztonságot, vagy akármi is jelenti a félelmek, a zavar forrását, ha a biztonságérzetünk csorbát szenved, azonnal korrigálni igyekszünk a helyzetet. Erre mindenkinek vannak ösztönösen kialakított és tudattalanul gyakorolt megoldásai. Viszont az emberek egy részénél a biztonságérzet és az evés közvetlenül összekapcsolódik. És nem is csoda. Hol érezhettük magunkat nagyobb biztonságban, mint amikor még csecsemőként édesanyánk táplált bennünket. Ha a csecsemőkre gondolunk, arra, hogyan táplálkoznak, milyen lelkiállapotba kerülnek evés közben, akkor talán értjük mire gondolok. De megint hozhatok macskás példát. Megfigyeltétek már a kismacskát, hogy hogyan szopik? A kis lábával „dagaszt”, hogy jöjjön jobban a tej. És felnőtt korára is megőrzi ezt a mozdulatot, amikor dorombolva, dagasztva transzba varázsolja magát. Képzeletében talán ott van az anyja emlőjén ilyenkor a végtelen biztonságban.

Nos, amikor megrendül a biztonságérzetünk - nem kell itt most túl nagy dolgokra gondolni, elég ahhoz egy váratlan számla, egy kellemetlen telefon, túlzott munkahelyi vagy családi elvárás, békétlenség, bármi – mi is legkézenfekvőbb módon (ám tudattalanul!) az evéssel a csecsemőkori biztonság állapotát igyekszünk felidézni. Legalább néhány percre, talán csak annyira, hogy a stressztől összeugrott gyomrunk megnyugodjon. Hogy legalább egy kicsit el tudjunk lazítani, hogy össze tudjuk magunkat szedni az evés néhány nyugodt perce alatt az újabb ütközetre. 

Nos, a pszichés éhség erős késztetésre – az evéssel - ezt (a biztonság illúzióját!) adjuk meg magunknak. A pszichés éhség a biztonságra éhes, nem fehérjékre, szénhidrátokra és a többire. Ilyenkor jön a sósra édes, az édesre sós vágya. Azért sokkal, de sokkal nehezebb kibírni evés nélkül a pszichés éhséget, mint a testit. A testi éhség jön, megy. Ha nem ehetünk, elmúlik, majd pár óra múlva jelez újra, de nem veszélyes. 

Néhány nap nemevés után sem kibírhatatlan a testi éhség. A pszichés éhség viszont elviselhetetlenül ránk tud törni akkor is, ha éppen az imént fejeztük be az evést. A pszichés éhség nem éhség valójában, hanem egy erős késztetés arra, hogy valahogy nyerjük vissza a biztonságérzetünket. És amikor korlátozzunk magunkat az evésidők szokásával, akkor azt vesszük el magunktól, hogy mindig minden helyzetben ott legyen a lazításra alkalmas eszközünk: az evés. Iszonyatos éhséget, farkaséhséget érzékelünk, ellenállhatatlan késztetést az evésre, de nem az étel kell, hanem a biztonságérzet. 

Igen ám, de valójában biztonságosabb lesz-e az evést követő percünk, mint az azt megelőző volt? Valójában nem. A helyzet nem változott, csak mi érezzük erősebbnek, nyugodtabbnak magunkat, és ilyen lelkiállapotban a fenyegetettséget éljük meg kisebbnek. Hiszen minden viszonylagos. Ha erősebb vagyok, a nagyobb teher is könnyebb. 

 Amikor az ember meg akarja szokni az evésidőket, hasonlót él át, mint amikor le akar szokni a dohányzásról, vagy mikor le akar állni az alkoholról. Vagy bármi olyan tevékenységről, amit nem a dolog eredeti rendeltetéséért, hanem a hangulata befolyásolásáért, a lazításért, az erőgyűjtés illúziójáért tesz. 

Ha valaki elhatározza, hogy megváltoztatja az evési szokásait, akkor ebbe vág bele. Ha csak egy fogyókúrába kezd, akkor egy-két napig győzi energiával, hogy mellőznie kell az addig könnyen elérhető lazítót. De végleg?!? Nos, aki a dohányzásról szokik le, az sem úgy van, hogy csak két hétig nem gyújt rá. Ha egy alkoholista leteszi a poharat, az letette, és nem csak addig kell kibírnia ivás nélkül, amíg kijózanodik. 

Evéssel lazítani, megnyugodni, pihenni, a biztonság illúzióját kelteni álmegoldás. Káros következményei vannak, és azt a veszélyt rejti, hogy egyre több kell a lazításból ahhoz, hogy ugyanazt a hatást elérjük. 

De valamit csak úgy nem lehet elvenni, hogy pótoljuk valami hasznosabbal. Nem lehet csak úgy, minden egyéb változtatás nélkül elvenni a törött lábú embertől a mankót, hogy járjál! Nos, ez így nem megy. Akkor veheted el a mankót, ha adsz helyette más támaszt, de a legszerencsésebb, úgy elvenni a mankót, ha meggyógyul a láb, és már nem lesz arra a mankóra szükség. Ezt szeretném én itt ebben a blogban, hogy megtaláljuk a magunk gyógyulásának útját, hogy ne legyen szükségünk az evés mankójára ahhoz, hogy jól legyünk.

Tésztanapra:

Kukoricalepénykék téli savanyúsággal

Még soha semmit nem készítettem eddig kukoricalisztből. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit lehet kihozni belőle. Gondoltam, érdemes valami egészen egyszerűvel kezdeni, hogy megismerjem a természetét.  Nem mondom, hogy soha jobbat, de azért ehető lett.

Hozzávalók: 25 dkg kukoricaliszt, 2,5 dkg élesztő, 1 dl tej, 1 dl víz, 1 kiskanál só, 2 dl tejföl, 1 kiskanál csípős paprikakrém, téli savanyúság, 2 dl olaj a sütéshez.

Elkészítése: A tejet meglangyosítjuk, feloldjuk benne a cukrot, és felfutatjuk az élesztőt. A liszthez adjuk a (langyos) vízzel együtt. 1 kávéskanál sót adunk hozzá. Jól összekeverjük. Nagyon omlós masszát kapunk. Egy órát pihentetjük. Majd kiskanállal diónyi darabokat szakítunk a tésztából (omlós marad pihentetés után is), majd kis lepénykéket lapítunk belőle, és forró olajban kisütjük őket. Leitatjuk róluk a felesleges olajat. A tejfölt a paprikarémmel ízesítjük és mártogatósként adjuk a lepénykékhez, téli savanyúsággal tálaljuk. 

A 48. lépésben arról beszéltünk, hogy a pszichés éhség okozza a nehézségeket akkor, ha meg akarjuk változtatni az étkezési szokásainkat. A pszichés éhség pedig a biztonságérzetünk csorbulását jelzi, mely ezerféleképpen jelentkezhet. De az evéssel csak illúzióját kelthetjük a biztonságnak. Ám, ha ezt tudjuk, talán sikerül valódi megoldást is találnunk.

Holnap folytatjuk.