142. Zöldségnapra: Zöldfűszeres újkrumplileves

Éppen a minap került szóba, hogy mostanában a nagy éttermek séfjei reggelente fogják a kis kosárkáikat, és mennek füveket gyűjteni az aznapi kreációkhoz. Lehet, hogy ez adta az ötletet ehhez a leveshez. Az idén most vettem először újkrumplit. A kertben meg nagyon kínálkoztak a különböző fűszerek, s fogtam a kis kosárkámat … khmm, szóval kiléptem a konyhaajtón és szedem pár szál zöldet. :)

Zöldfűszeres újkrumplileves

Hozzávalók: 40 dkg újkrumpli, 2 dkg vaj, 2 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál tejföl. Egy kis ág rozmaring, 1 kis ág kakukkfű, fél csokor petrezselyem, néhány szál snidling, só, bors.

Elkészítése: A krumpli héját lekapargatjuk, méretétől függően félbe, negyedbe, hatba vágjuk. A vajat megolvasztjuk, rátesszük a zúzott fokhagymát, átkeverjük, majd a kockára vágott krumplit, sózzuk, borsozzuk, rászórjuk az apróra vágott rozmaringlevél, kakukkfű és a petrezselyem felét (a másik felét és a snidlinget tálaláskor szórjuk a levesre.)  Amíg a saját leve kitart, pároljuk, majd felöntjük 1 liter vízzel. Puhára főzzük a krumplit. A tejfölt simára keverjük egy tálkában, s apránként kevergetve annyi levest adunk hozzá, hogy könnyen önthető legyen, akkor beleöntjük a levesbe, még egyszer felforraljuk, levesszük a tűzről megszórjuk a maradék petrezselyemmel és a snidlinggel,és tálalhatjuk.

A kifogások völgye

Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy miért van az, hogy olyan gyakran kifogást keresünk a megoldás helyett. A kifogásokkal az az alapproblémám, hogy nem a lényegről szólnak. Fedőakciók. Nem az a legnagyobb baj, ha valamit másként teszünk, mint ahogy eredetileg elhatároztuk, hanem az, ha mindenféle kifogásokat keresünk. Azért rossz ez, mert ez önbecsapás. Mi történne akkor, ha megmondanánk legalább magunknak az igaza?. Ha valamit nem teszünk meg valami más miatt, az leginkább azért van, mert az a másik dolgot előrébb rangsoroltuk. Mondom, ez nem baj, sőt, nagyon sok olyan élethelyzet van, amikor ez a normális. De ilyenkor az a hasznos, ha megmondom magamnak, hogy azt a másikat jobban akartam. Ennyi. Ha meg megtettem minden, akkor meg kell magyarázkodnom magamnak sem. Akkor nyugtázhatom, hogy az az út nem vezet a célomhoz. Akkor megyek másfelé. 

Vagy talán akkor keresünk kifogást, amikor nem is a magunk döntését magyarázzuk, hanem azt, hogy miért is nem feleltünk meg valamiféle elvárásnak? De ki állít nekünk elvárásokat? Milyen jogon teszi ezt? És mi van akkor, ha nem valami külső elvárás szerint, hanem a saját elvárásaink alapján cselekszünk? Lehet, hogy nem is olyan komolyak azok a külső elvárások, vagy talán már nincsenek is?

Mondtam már a bolhacirkuszos példámat? Azt, hogy a bolhákat állítólag úgy idomítják, hogy üveglapot tesznek föléjük, és így a bolha megszokja, hogy nem ugorhat olyan magasra, amilyenre szeretne, csak addig, ameddig az üveg engedi. Aztán egy idő után már nem is kell ott lennie az üveglapnak, már nem ugrik magasabbra. Ha ember lenne, akkor megmagyarázná, hogy azért elégszik meg a kisebb teljesítménnyel, mert hozzászoktatták a plafonhoz. 

Csak azért ismétlem annyiszor ezeket a dolgokat, mert az a tapasztalatom, hogy valójában senkit nem érdekelnek a magyarázkodásaink, a kifogásaink. Saját magunkkal szúrunk ki az ilyesmivel. Érdemes időnként felidézni, a „soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj!” jótanácsot. 

Holnap folytatjuk.